• +1
  • -0
  • 1
1 X
Tetszik Nem tetszik
100% 0%

Még csak 16 éves volt, amikor megismertem

16 éves volt, amikor megismertem. Kedves volt, ártatlan, és imádni való. A megismerkedésünk egy kissé érdekes volt. De lehet, hogy nem. Egy nyári nap volt, amikor sorban álltam fagyiért, egy közeli fagyizóban. Nem azért jártam oda, mert a fagyi finom, hanem azért, mert közel volt.

Hosszú sor állt, tekintettel a melegre, ám szerencsére viszonylag gyorsan haladtunk. Előttem egy kislány állt, és amikor sorra került, kikérte magának a fagyit, majd megfordult, és ment a dolgára. Ezután én kerültem sorra, majd miután megkaptam a fagyimat, útra keltem, hogy sétáljak egy kicsit, amig elnyalogatom.

Épp az utcasarkon jártam, és azon gondolkodtam, hogy merre menjek, a park felé, vagy a főúton. A park felé indultam el. Néhány lépés után, megláttam a kislányt, – aki előttem állt sorban a fagyiért, – és most ott ücsörög a fal mellett, egy virágládán, és pityereg. Odaléptem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy mi a baj. Erre ő elmondja, hogy fél, mert az apukája meg fogja őt verni, mert fagyos lett a ruhája. Elmondta, hogy mi történt, miszerint amikor a sarkon befordult, egy férfi, aki épp futott valahova, beleszaladt, és kiverte a kezéből a fagyit, aminek nagyrésze a ruhájára ment, és jó nagy foltot hagyott rajta. Megesett rajta a szívem, mert tudom jól, hogy milyen félelmetes az, amikor egy gyerek attól fél, retteg, hogy a szülők valamelyike bántalmazza.

Próbáltam megnyugtatni, és elmondtam neki, hogy veszek neki egy másik pólót, ami hasonló ehhez, és ha abban megy haza, a szülei észre sem fogják venni. A kislány felállt, rám mosolygott, majd a nyakamba ugrott, és csak annyit mondott, hogy: Köszönöm.

Néhány sarokkal odébb van egy üzlet, ahol talán lehet ilyesmit vásárolni, így hát elmentünk oda. Miután beléptünk az üzletbe, egy eladónő lépett hozzánk, és megkérdezte miben segíthet. Elmondtam neki miről van szó, és ő készségesen segített, találni egy olyat, ami a leginkább hasonlít arra, ami balesetet szenvedett. Szerencsénk volt, nem hasonlót, hanem egy ugyan olyat talált nekünk. Az eladónő a kislányt bevitte egy próbafülkébe, ahol magára öltötte az új pólóját, és ragyogó arccal jött oda hozzám, és boldogan mutatta, hogy pont olyan, mint a régi, csak ez új.

Ezek után beültünk egy igazi fagyizóba, és meghívtam őt egy nagy adag fagyira. Persze ezt bent, egy asztalnál ülve ette meg, amig én megittam egy kávét.

Miután végeztünk, elkísértem őt addig a házig, ahol ő lakott, és elbúcsúztunk egymástól. Mielőtt elengedtem volna, megkérdeztem tőle, hogy mi a neve. Szilvia. Jó érzés volt segíteni valakinek, akit így megkímélhettem egy családi perpatvartól, főleg egy gyereknek.

Két évvel később

Háromra beszéltük meg a találkozót, de már negyed négy van, és még nincs itt. Bassza meg. November van már, hideg és esik az eső. Kicsit fázok, ezért betérek abba a cukrászdába, ami itt van tőlem 20 méterre. Bent leülök egy asztalhoz, és rendelek egy kávét. Próbálom elérni őt telefonon, de nem veszi fel. Hagyok neki üzenetet, hogy hívjon vissza, amikor újra elérhető lesz.

Már ősz van, szomorú az idő, és én is szomorú vagyok, amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt eltervezem. Ez a lány ígéretes tehetség lehetne, ha nem lenne ennyire link, már több esetben is, megváratott, és egyszer el sem jött a megbeszélésre. Lehet, hogy inkább dobni kéne, nem akarok megbízhatatlan emberekkel dolgozni.

Ott ülök, és csak múlik az idő, pedig ma még több találkozóm is lesz, de nem tudok mit tenni. Várok, s közben a mobilomat nyomkodom.

– Csókolom.

Nekem nem igen szoktak így köszönni, de mivel a hang egészen közelről jött, azt gondoltam, hogy megnézem ki az. Felnézek a mobilból, és amit látok lenyűgöz. Egy nő áll előttem. Egy olyan nő, akinek a divatmagazinok címlapján lenne a helye, és nem egy körúti cukrászdában. Én csak nézek rá, és közben jár az agyam, hogy ki lehet ő, és főleg, ha nekem szólt a köszönés, akkor miért azt a formáját választotta.
– Üdvözlöm. Miben segíthetek? Kérdezem tőle, ám ő csak áll, és mosolyog rám.

– Ismerjük mi egymást?  Kérdezem tőle, immár egy kicsit zavartan.
– Igen.
– Mégis honnan?
– Én vagyok Szilvia.
– Milyen Szilvia? Kérdezem tőle, ám ekkor a mosolya már kezd halványulni.
– Hát a fagyis kislány. Nem ugrik be ki lehet, de nem adom fel, tovább kérdezem.
– Milyen fagyis?
– Tetszik tudni, két éve, amikor a fagyis balesetem volt, a Bácsi vett nekem egy új pólót, hogy ne kapjak ki az apukámtól. Ekkor beugrott, hogy miről van szó.
– Úristen!
– Nem, nem. Szilvia. Mondja és megint fülig ér a szája.
– Nahát! Tényleg Te vagy az?
– Hát persze.
– Na gyere, ülj ide mellém és mesélj.
– Szívesen, de csak akkor, ha nem zavarom a Bácsit. Körbe nézek, hogy vajon kire gondolhat, de mivel nem látok senkit, akire illik a bácsi jelző, rájövök, hogy én vagyok az.
– Ne szórakozz velem, engem hívsz bácsinak?
– I… Igen, miért? Baj?
– Figyelj rám kislány. Bocsi, már nagylány vagy. Szóval Szilvia, már emlékszem, egyszer megmentettelek, nehogy kikapj aputól, vagyis attól kezdve barátok vagyunk, ezért nem hívhatsz bácsinak. Hívj inkább Péternek, és tegeződjünk, mert úgy könnyebb.
– Rendben Péter.
– Na gyere, és ülj ide mellém, és mesélj, mi történt akkor régen.
– Köszönöm. Vagyis köszönöm neked, amit értem tettél, mert nem történt semmi, tényleg nem vették észre, hogy új pólóban mentem haza.
– Ennek örülök, hisz pont ez volt a célom. De mesélj mi van veled, amikor utoljára láttalak, még a hónom alatt… vagyis legalább egy fejjel kisebb voltál, most meg egy kész érett nő vagy.
– Hát igen, eltelt több mint két év, megváltozott sok minden.
– Például mi?
– Például apu meghalt.
– Részvétem.
– Ugyan. Jobb is így mindannyiunknak. Anyu és a tesóim is megkönnyebbültek, hisz mindig… erről inkább nem beszélnék.
– Jó persze. De hogy kerülsz ide?
– Tudod, mióta az az eset történt, időnként benézek ide, hátha itt vagy és beszélgethetünk.
– Ez kedves. De tudod, én csak nagyon ritkán jövök be ide, akkor is csak egy kávéra. Inkább mesélj magadról, mi van veled, komoly nő lett belőled, biztos van mit mesélned magadról.
– Valóban, sok minden történt, az elmúlt években, de nem akarlak ezzel traktálni.
– Nem, nem. Tényleg érdekel.
– Hát jó, mit szeretnél tudni?
– Mit csinálsz, mivel foglalkozol? Iskolába jársz még vagy van már munkád?
– Sajnos egyik sem. Az iskolát már befejeztem, az egyetemre meg nem vettek fel, úgyhogy most munkát keresek, de nem sok sikerrel.
– Ez mit jelent?
– Ma is voltam egy állásinterjún, de semmi eredmény.
– Hát igen, ez is elég trükkös mostanában.
– Mi az, hogy trükkös?
– Tudod, sok cég, valójában nem is keres alkalmazottat, ám mégis interjúznak, mert adatbázist építenek. Aztán ha egyszer tényleg kell nekik valaki, akkor ebből az adatbázisból tudják kiválasztani azt, aki nekik a leginkább megfelel.
– Erre nem is gondoltam. A közvetítőiroda azt mondta, hogy keresnek embereket, és mégsem? Hogy van ez?
– Ez is hasonló módon működik, ahogy a cégek, úgy a közvetítőirodák is csak a látszat miatt hirdetik meg az állasokat, az előbbihez hasonló okok miatt. Ez sajnos ma már így működik.
– Hát ez szar ügy. Akkor hiába futkosok annyi helyre.
– Szomorú de ez a helyzet. Azért ne add fel, mert biztos akad, aki még a hagyományos módon gondolkodik erről.
– Értem. Neked van munkád?
– Igen, saját vállalkozásom van. Fotózok, és weboldalakat készítek.
– Milyen oldalak?
– Portfóliók, többnyire.
– Értem, és a fotózás, hogy megy mostanában, én azt gondolom, hogy az is a perifériára került a válság miatt.
– Ez részben így is van, ám amit én csinálok, az egy kicsit más.
– Miben más? Hogy lehet más?
– Amiben más, az valójában a gazdaság kényszerítő hatásai miatt más, amúgy a fotózás az most is fotózás.
– Miket vagy kiket fotózol?
– Nőket.
– Csak nőket?
– Igen.
– És ez miért más, mint egyébként.
– Ezt hosszú lenne most elmondani, de talán egy következő alkalommal lesz rá idő. Értesz a fotózáshoz?
– Sajnos nem, pedig szerettem volna megtanulni.
– Még talán erre is sor kerülhet. Arra gondoltam, hogy amig nem találsz magadnak munkát, talán én is tudok neked segíteni.
– Jaj, de jó. Mit kell csinálnom?
– Még nem tudom, majd kitalálom hogyan tudjuk összehozni a dolgot. Add meg a számodat, és majd felhívlak, hogy kitaláltam valamit neked.
– Jó, köszönöm. A mosoly ismét lehervadt az arcáról. Ezért kicsit magyarázkodni kell.
– Figyelj Szilvi, Ez nem olyan lerázós duma, hogy „majd hívlak” én ezt most komolyan gondolom, csak adj egy kis időt nekem.
– Jó rendben. Most úgy is mennem kell, mert van egy újabb interjúm. Remélem sikerül, mert elég nagy a baj.
– Mennyire nagy?
– Eléggé. Maradjunk ennyiben.
– Oké, nem firtatom. Kérek tőled egy-két napot, aztán hívlak, és meglátjuk mit tudunk neked összehozni.
– Jó rendben, Mondja Ő, majd feláll az asztaltól, és kissé szomorúan nyújtja a kezét egy kézfogásra. Felállok én is, ám kézfogás helyett megölelem őt. Erre ő kissé hidegen reagál, ám egy pillanattal később megenyhül, és visszaölel.
– Bízz bennem, ha tudok segítek neked. Azért drukkolok, hogy összejöjjön az interjúd, és sikeres legyél.
– Köszönöm Péter. Várom a hívásodat. Ezzel megfordul, és elindul a kijárat felé. Egy pillanatig még nézem, ahogy kilép az ajtón, aztán újra leülök.
– Bocsi, hogy késtem. Mondja Vera, és mindezt úgy, mintha csak percekről lenne szó, ami valójában több mint egy óra.
– Semmi baj, Vera. Vártalak. Azért vártalak meg, hogy megmondjam, hogy lemondtam rólad. Nem vagy megbízható, és ezért nem is akarok veled együtt dolgozni.
– Na de miért?
– Verácska! Épp most mondtam el. Figyelned kellene a részletekre is. A pénzed és az anyagokat holnap elküldöm neked. További sok sikert a jövődhöz. Azzal felállok, és otthagyom őt az asztalnál.
Kilépek az ajtón, és a szitáló esőben elindulok haza.

2.

Másnap reggel azon töröm a fejem, hogy milyen módon tudnék segíteni Szilvinek. Ismét. Az irodámban lenne helye, és még munkája is, de kérdés az, hogy neki ez megfelelne-e. Meg kell kérdezni tőle, és beszélnünk kell róla, hisz ez a munka csak kevesek számára elfogadható.

A reggeli kávé mellett, kialakul egy elképzelésem, ami neki is jó, és persze nekem is. Ő lesz az asszisztensem. Ez persze nem biztos, hogy az ő álma lenne, ám addig mindenképpen, amig nem talál magának rendes munkát. Ha beérek az irodába, az első dolgom lesz, hogy felhívom, és beszélek vele. Mára így is sok feladatom lesz, de ez még belefér.

Egy órával később már bent vagyok, a lányok már sürögnek, mindenki tudja, és teszi a dolgát. Szeretem, ha így működnek a dolgok, nagyon fáraszt, és feldühít, ha valakinek meg kell mondani, hogy mit is csináljon. Szeretem, ha az alkalmazottjaim önállóak.

Ehhez persze hozzájárul az is, hogy minden reggel egy meetinggel kezdjük a napot, ahol mindenki elmondja, hogy az előző napon mit végzett el, mit teljesített, és mihez van szüksége segítségre. Ez a „mindenki” egy kicsit túlzó, ugyanis csak három lány dolgozik nekem, a többiek, nem munkakapcsolatban állnak velem, hanem mint partnerek dolgozunk együtt. Szám szerint most épp heten. Hét gyönyörű nő.

Amikor vége a meetingnek, megkérem Evelint, hogy segítsen nekem egy kicsit, találjunk a programomban legalább egy órát, amikor nincs semmi intézni való, és még plusz egy órát neki is, hogy ha Szilvia elvállalja a munkát, akkor Evi segítsen neki megismerni a részleteket.
Délután egy óra, pont jó, akkor épp ebéd után leszünk, lesz idő mindenre. Felhívom Szilvit, hogy ha úgy gondolja, akkor nézzük meg, milyen munkát tudunk neki ajánlani, ami számára is megfelelő. Persze be kell vezetni nála, hogy miről van szó, hogy tisztában legyen a részletekkel.

Mindjárt egy óra van, az irodámban várom, hogy megérkezzen. Pontban egykor kopognak az ajtón, és válaszra sem várva, benyit Evi, és mondja, hogy itt van Szilvia. Kérem, hogy engedje be.

Szilvi belép az ajtón, és ezzel együtt én egy kissé ledermedek. Nem egy kislányt látok magam előtt, hanem egy nőt, egy olyan nőt, akinek a megjelenése bármilyen körülmények között meghatározó. Én felállok, ő belép, és illedelmesen köszön.
– Szia Péter, remélem nem késtem el.
– Szia, dehogy késtél, pontos vagy. Örülök, hogy el tudtál jönni, és annak külön örülök, hogy hajlandó vagy meghallgatni az ajánlatomat.
– Persze hogy meghallgatom, hisz ezért jöttem. Mondja ő, és ezzel együtt, mintha egy árny suhanna át a mosolyán. – Csak nem valami illegális dologról van szó?
– Dehogy. Ilyesmiről szó sincs. Azt azonban tudnod kell, hogy erre a munkára már sok jelentkezőt meghallgattam, és tudom jól, hogy sokak számára nem elfogadható a munka, amit ajánlok. Ezért is kértelek, hogy legyen elég időnk, hogy a részleteket is elmondhassam, aminek az ismeretében majd eldöntöd, hogy akarod-e vagy sem.
– Értelek, akkor vágjunk is bele.
– Rendben, kérlek válassz egy széket, és helyezd magad kényelembe. Szilvi leül az egyik fotelba, és kíváncsi tekintettel néz rám.
– A legelső dolog, amit tudnod kell, hogy mi, vagyis én, lányokkal dolgozunk. A munka lényege a fotózás, videókészítés, és ezekből az anyagokból a folyamat végén albumokat készítünk a lányok portfóliójába. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a munka szexuális jellegű, bár konkrét szex nincs benne. Ezek a lányok nem az én alkalmazottaim, és nincs is velük a munkán kívül semmilyen kapcsolatom vagy viszonyom. Ez számodra így elfogadható?
– Azt hiszem igen. De még nem tudom, hogy mi lenne az én munkám ebben.
– Mindjárt megtudod ezt is. A hátsó helység, egy műterem, ott folyik a munka. Ennek a lényege tulajdonképpen annyi, hogy a lányokról készülnek képek és videók is, ami többnyire meztelenséget ábrázol, és ami szex van benne, az lényegében csak annyi, hogy a munka során, a munkafolyamat végén, általában megmutatjuk a nemiséget, és a legtöbb esetben, maszturbálás a vége. Ez persze kizárólag a felvételek miatt szükséges.
– Értem. Mondja Szilvi, és látom rajta, hogy egy kissé elpirul. Ennek ellenére folytatom.
– A te munkád az lenne, hogy… nem. Most jutott eszembe egy jobb megoldás. Persze a Te szempontod alapján lehet, hogy nem a legjobb, ám megnézzük ezt is. Ugye rá érsz, nem kell időre menned valahova?
– Nem, dehogy, ma már nincs időpontom, úgyhogy ráérek.
– Remek. Nos, hogy állsz a kommunikációval, idegenek felé?
– Nem volt még ezzel problémám, azt hiszem jó vagyok ebben is.
– Az jó, mert arra gondoltam, hogy lehetnél a telefonos „kisasszony”, aki fogadja a hívásokat, és válaszokat add az érdeklődőknek.
– Ez jól hangzik, ám mivel nem ismerem a részleteket, csak akkor lehetséges, ha már kiismerem magam, és tudom pontosan, hogy miről van szó.
– Ez így is van. Ez csak egy alternatíva lehet, de mondom mi az eredeti elképzelésem. Szóval minden nap készülnek munkák, ami egy-egy fotózás alkalmával nagyjából négy-ötszáz képet jelent, plusz a videók. A munka az lenne, hogy a napi képeket kell végig nézned, és kiszűrni azokat, amik nem jók, például homályos, elmosódott, vagy amin olyan dolog látszik, aminek nem lenne szabad. Mit gondolsz, ez hogy menne neked?
– Hát nem is tudom. Figyelj Péter, tudom, hogy csak segíteni akarsz, de én nem látom be, hogy miért kellene valamit rám bíznod, ami eddig is zökkenőmentesen működött, csak azért, hogy valami munkát adj nekem, és ezzel némi pénzt is.
Egy pár percig csendben végig gondolom, amit mond, és megértem az aggályait. Tisztáznom kell.
– Megértem, hogy most ilyen a hangulatod, és hogy arra számítottál, hogy valami komoly állást tudok neked ajánlani. Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked, de persze, most is csak az motivál, hogy segítsek neked, ám ez csak akkor valósulhat meg, ha erre vevő vagy. Tudom, hogy ez nem olyan állás, amit egy pályakezdő elképzel magának, ám nyitva hagyom neked a kiskaput, hogy ha olyan munkát találsz, ami számodra megfelelő, akkor szó nélkül elengedlek, és nincs harag. Ha elfogadod az ajánlatomat, akkor kezdésként adok neked havi háromszáz-ezret, aztán ahogy haladunk meglátjuk.

– Háromszázat?
– Igen, ez nem gond, persze tudom, hogy nem sok, de kezdésnek jó lehet neked is.
– Háromszáz-ezer forint?
– Igen. Mondom neki, és látom rajta a meglepettséget.
– Úr isten. Mondja ő válasz helyett.
– Mi a baj? Kérdem én.
– Tudod mennyi az a háromszáz-ezer?
– Persze hogy tudom.
– Úr isten. Ismétli meg újra.
– Mond már mi van ezzel? Kevésnek tartod?
– Figyelj, Péter. Az elmúlt néhány hónapban száznál is több állásra jelentkeztem, és komolyan mondom neked, a legtöbb, amit ajánlottak nekem, száznyolcvan-ezer bruttó volt. Háromszázra akkor lenne esélyem, ha lenne diplomám, és legalább két nyelvet beszélnék. Szóval, ha komoly az ajánlatod, akkor én örömmel elfogadom.

– Ennek örülök. Még akkor is, ha naphosszat meztelen lányokat kell nézegetned?
– Még akkor is. Mondja, és már ismét az a ragyogó mosoly ül az arcán.
– Rendben, akkor nincs más dolgot, végig vezetlek, és megmutatok mindent.

– Jó, máris indulhatunk. Mondja Szilvi, és máris feláll a fotelből, és úgy néz rám, hogy látom rajta az elégedettséget.
– Akkor kezdjük itt, ez az én irodám, én szinte az összes munkafázist viszem, attól függően, hogy hogy állnak a dolgok. Azt nem is kérdeztem, hogy hogy állsz a számítógép használatával?
– Jól. Mondja, és szinte nevet, ahogy elkezdi sorolni. – A gépkezelés a kisujjamban van, az iskolában tanultam mindent, ami kell, ezen felül több grafikai, és multimédiás program kezelésében is jártas vagyok, ám azt nem mondanám, hogy profi.

– Remek. Ennek a tudásnak nagy hasznát veszed majd.
– Nézzük meg a stúdiót is, bár azt hiszem ott most munka van, de nem baj, ha belelátsz ebbe is.
– Mehetünk.

Bemegyünk, és ahogy gondoltam, épp forgatás van, Chloé van a kamerák végén, és „dolgozik”. Két fiú, akik szintén nekem dolgoznak, épp felveszik ahogy Chloé épp a punciját simogatja, és teljes beleéléssel maszturbál. Mivel ebből ennyi is elég, tovább megyünk, és megmutatom, Szilvinek azt a terminált, ahova a kész anyagok befutnak. Egy is egy számítógép, ahol át kell nézni az elkészült anyagokat, ami Szilvi munkája lesz.

– Ez az a gép, ahol dolgozni fogsz, itt kell átvizsgálni minden elkészült anyagot. Ez fontos munkafázis, mert itt kell kiszűrni azt, ami használhatatlan. Nem lenne jó, ha bekerülne olyan anyag, ami „hibás”. A képek vonatkozásában annyi a feladat, hogy megnyitod, belenagyítasz, és ha nem tartód százszázalékosnak, akkor törlöd.
– Ez nem nehéz, nem lesz gond.
– Én is így gondolom. Most pedig Evelin meg fog neked mutatni minden lényeges dolgot, amit tudnod kell, és ami fontos. Megjegyzem, ha valamire kíváncsi vagy, akkor kérdezz rá Evire, mert ő hajlamos sokat beszélni, ám nem mindig arról, ami a másikat érdekli. Úgyhogy kérdezz. Nekem még van egy kis dolgom házon kívül, ha visszaértem, akkor még beszélünk, ha van kérdésed.
– Rendben. Arról még nem beszéltél, hogy mikor van a munkaidő.
– Valóban. Nos, nálunk a munkaidő nincs kőbe vésve, csak egy szempont van, minden munka legyen kész időben. Ehhez mérten csak elvárás van, legyen kész minden, de az idődet neked kell beosztani. Nyugi, naponta soha nem több ez, mint nyolc óra, pontosabban vannak olyan projektek, ami sürgősséggel készül, ám akkor addig dolgozunk, ami el nem készül. Ám ilyen csak ritkán van. Ha bármi van, Evi segít neked.

Délután 5 körül érek vissza az irodába, amikor is általában már nincs bent senki, de én le akarom tenni azt a gépet, amit ma szereztem. Nem gyenge gép, és jó áron sikerült megszerezni.
Amikor belépek valóban minden üres. A gépet leteszem, aztán körül nézek, és ha nincs már itt senki, akkor bezárok, és megyek haza.

A terv jó volt, de a megvalósítás egy kicsit kicsúszott az irányításom alól. Benéztem minden helységbe, oda is, ahol az a gép volt, amit Szilvinek mutattam meg, ahol dolgozni fog. És most Ő, ott ül a gép előtt. Kicsit zavarba jöttem. Nem is kicsit. Az a helyzet, hogy ott ül a gép előtt, az egyik lába az asztalon, a másik meg egy széken, a ruhája felcsúszva a derekára. Nem láttam rá, de a szituáció egyértelmű, maszturbál. Közben a gépen egymás után megy a slide, a lányok képeivel. Az első, ami eszembe jut erről, hogy leszbikus, és a lányokra bukik. Csak állok ott az ajtóban és nézem őt, ahogy a keze jár, ahogy a sóhajok felszállnak belőle. Így még szebb. Izgató a látvány, amiről eszembe jut, hogy én is számtalanszor maszturbáltam ott, ahol most ő ül én nézi a lányokat. Persze hogy nekem is izgató a látvány. Ahogy nézem őt, egyre jobban megkeményedik a farkam, és egyre inkább érzem a késztetést, hogy én is csatlakozzak hozzá. De nem lehet, ez nem fér bele, inkább visszamegyek a saját irodámba.

Arra gondolok, hogy két éve, még egy kislány volt, aki megsiratta a fagyiját és a foltot a ruháján. Most meg egy szexdémon, aki ott ül az egyik gépem előtt, és a punciját simogatja, és talán már el is élvezett.

A farkam egyre keményebb, és mivel egyedül vagyok, nem zavartaom magam, és előveszem, kiszabadítom a nadrágom fogságából. Megmarkolom, kicsit megcibálom, és érzem, hogy majdnem jó. Csak majdnem.

A gépem nincs kikapcsolva, ezért leülök elé, és keresek valamit, ami segít ráhangolódni. Meg is van. Nem az én lányaim, velük egy kicsit más a nexus, inkább valami más kell. Lányok egy tóparton, akik egymást kényeztetik.
Nézem a lányokat, és közben a farkam masszírozom. Nem kell most két perc sem hozzá, hogy elélvezzek. Nézem a lányokat a képernyőn, és közben Szilvire gondolok, hogy azzal a laza mozdulattal, ahogy a lába között matat, mennyire felizgatott. Egyre hevesebben verem a faszom, már vágyom az élvezetre, amikor egy pillanat alatt lefagyok. Beletúrt a hajamba, a nyakamnál. Ez nem a képzelet, ez a valóság. Egy pillanatra lemerevedek, a farkam begyűröm a nadrágba, és megfordulok.
Ott áll mögöttem, és mosolyog. Mindig mosolyog. A ruhája még mindig a derekán, és az egyik keze még mindig a bugyijában.
Ahogy megfordulok, az egyik kezével végig simít az arcomon, és a mozdulat vége az, hogy az ujjai a számban vannak. Isteni. Az ujjai még most is lucskosak a puncijától, és ahogy a számba teszi az ujjai végét, amikor megérzem rajta, önkénytelenül is lenyalom róla, és addig szopom, amig már nem érzem rajta. Ekkor ő vált, és a nyálas kezét vezeti be a puncijába, és a most frissen puncis kezét teszi a nyelvemre. Újra lenyalom, miközben folyamatosan a szemembe néz, és mosolyog rám.

A számban nedvesített kezével lenyúl a nadrágomhoz, és kiveszi onnan, a farkam, és lazán elkezdi simogatni.
Némi simogatás után elengedi, majd megfordul, és rám tolat, aminek a következménye az, hogy a farkam tövig belecsusszan a forró és nedves puncijába. Nem kérdez, nem kér, elveszi, amit akar, és ettől annyira felizgulok, hogy szinte azonnal elélvezek.

Amikor rájön, hogy egy kicsit elkésett, felemelkedik, megfordul, és egy pillanat alatt kiveri a farkam. Miután kész van, lenyalogatja, és visszateszi a nadrágomba, majd felegyenesedik, és rendbe teszi a saját ruháját is. Amikor szóhoz jutok, azt mondom neki.

– Beszélnünk kell.
– Tudom, de nem most, majd holnap.
– De hát holnap szombat van, nem dolgozunk.
– Igen, így van, pont ezért holnap. Ezután fogja a táskáját és kisétál az ajtómon. Mire rendbe szedem magam és utána megyek, más nincs a folyosón.

3.

Reggel, amikor kinyitom a szemem, és magamhoz térek, az első gondolatom Szilvia. Megdöbbentett a tegnapi viselkedése, ám ezzel együtt nagyon izgatott. Még mindig ott él az emlékeimben az a kislány, akit megkíméltem attól, hogy a szülei megbüntessék a fagyi miatt, ám ez a kislány már nem ugyan az. Ez a Szilvia egy felnőtt nő, többé már nem kislány. A két emlék, és a hozzájuk társított érzelmek miatt, egy kissé zavarban vagyok, nem tudom, hogy kezeljem ezt a jelenben. Ha a férfi énemet kérdezem, akkor vágyom a folytatást vele, ám ha mint munkaadó merül fel a kérdés bennem, akkor egészen más nézőpontok alapján kell döntenem.
Miközben a reggeli kávémat készítem, egyfolytában azon jár az agyam, hogy mit is akartam neki mondani, de a történtek hatására ez teljesen a feledés homályába veszett. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy vajon Ő mire gondolt, amikor azt mondta, hogy beszélnünk kell.

Ma van szombat, azt mondta, hogy ma beszélünk. Talán fel fog hívni? Ez valószínű. Az elkészült kávémmal bemegyek a nappaliba, leülök, és töprengek. Nincs ötletem sem, meg kell várni amig jelentkezik, hogy elmondja miről van szó. Igaz, felhívhatnám én is, de nem teszem.

Szombat van, mára nincs semmi halaszthatatlan tennivalóm, így, ha jelentkezik, tudok rá időt szakítani, amennyi csak szükséges.

Csengetnek. Ki lehet az ilyenkor? Kimegyek az ajtóhoz, és kinézek a lukon. Szilvia. Hogy került ide? Honnan tudja hol lakom? A meglepetés ereje odaszögez az ajtóhoz, már épp kinyitnám, amikor rájövök, hogy nem jó ötlet, hisz nincs rajtam semmi, tök pucér vagyok. A fürdőben van a köntösöm, azt veszem magamra, egyelőre megfelel. Ismét az ajtónál állok, ismét kinézek, hátha már nincs ott. De ott van, és újra a csengőt nyomja. Nincs mit tenni, kinyitom az ajtót.
– Jó reggelt. Csicsergi mosolyogva, amitől megremeg a lábam, és ismét ledermedek, és csak annyit sikerül kinyögnöm, hogy:

– Neked is.
– Bejöhetek?
– Az az igazság, hogy nem vártam vendéget, és…
– Én nem is vendég vagyok, hanem az alkalmazottad.
– Igaz, akkor gyere be. Kérsz egy kávét?
– Igen, szeretnék, köszönöm.
– Helyezd magad kényelembe, mindjárt elkészítem neked. S mutatom, hogy merre menjen, ám nyilvánvaló, hogy a nappali az erre legmegfelelőbb hely. Egy pillanatig utána nézek, és amint leül, én befordulok a konyhába, és csinálom a kávéját. Miután elkészülök, a kávéját leteszem elé az asztalra, és leülök a másik fotelba vele szemben. Amig ő a kávéját kevergeti, és kérdően nézek rá. Belekortyol, majd a bögrét leteszi az asztalra, és rám néz.
– Minek köszönhetem a látogatásodat? Kérdezem tőle.
– Mint tegnap említettem, beszéni akarod veled.
– Rendben, máris belevághatsz.
– Először is, köszönöm, hogy állást adtál nekem, erre most nagy szükségünk volt, nem tudom mi lett volna, ha nem így alakul.
– Ki az a mi?
– Anyu és én, mivel csak ketten vagyunk, mióta apu lelépett.
– Értelek, nagyon szívesen segítek a rászorulóknak, ha van rá lehetőségem. Ám én most úgy érzem, hogy van még valami, nem csak ezért jöttél.
– Így van, de…
– Mi de?
– Erről kicsit nehéz beszélnem.
– Kezdj bele, aztán majd…
– Jó, jó, de akkor sem könnyű.
– Miről van szó?
– Rólam. Vagyis inkább rólad.
– Ezt nem értem, kicsit bővebben is elmondhatnád.
– Jó, mindjárt, csak egy kicsit össze kell magam szedni.
– A tegnapi esetről van szó?
– Igen. Nem. A tegnapi csak az utolsó csepp volt a pohárban.

– Most már kíváncsivá tettél. Csinálok magamnak is egy kávét, addig szedd össze a gondolataidat, és mond el miről van szó. Azzal felállok, és kimegyek a konyhába. Közben eszembe jut a köntös, ami rajtam van, ezért bekészítem a kávét, és amig elkészül, magamra kapok egy farmert és egy pólót. Ezután immár a kávéval a kezemben ismét leülök vele szemben, és bíztatom, hogy vágjon bele.

– Emlékszel mi történt velünk két éve?
– Persze. Miért kérdezed?
– Akkor, amikor vetted nekem a pólót, és elvittél fagyizni, valami történt velem.
– Mégis mi történt?
– Nem is tudom hogyan mondjam el. Az a helyzet, hogy szerelmes lettem beléd?
– Most ugratsz ugye?
– Nem, dehogy. Ezt értsd szó szerint.
– Megleptél. Ismét.

– Sajnálom, hogy így kell elmondanom, de az a helyzet, hogy azóta keresem rá az alkalmat. Sokszor láttalak a környéken, megtudtam hol van a munkahelyed, hol laksz, meg minden. Meg akartalak szólítani, de nem volt hozzá elég bátorságom.
– Nem is tudom mit mondjak erre.

– Ne is mondj semmit. Azóta rólad fantáziálok, és sehogy sem tudlak kiverni a fejemből, bármennyire is szeretném.
– Azt ugye tudod, hogy én hány élves vagyok?
– Igen, ötvenöt.
– Pontosan háromszor annyi, mint Te vagy. Ezt azért vágod ugye?
– Persze, tisztában vagyok vele.
– De akkor… Miért? Hogyan… ?
– Erre nem tudok válaszolni.
– A tegnap történtek is erre vezethetők vissza, igaz?
– Igen. Ahogy mondtad, megnéztem a képeket, és…
– Mi és? Mond tovább.
– Jól van. Szóval néztem a képeket, és arról fantáziáltam, hogy Te fényképezel engem, és én, ahogy a képeken a lányok, egyre több ruhát veszek le magamról, és a végén kitárulkozom előtted, és megsimogatom magam. Ettől teljesen beindultam, és meg is tettem.
– Honnan jött az a gondolat, hogy bejössz hozzám, és kilesed mit csinálok?
– Nem így terveztem, azt hittem nincs már bent senki, így, ha végeztem, bezárok mindent, ahogy Evi mutatta, és leadom a kulcsot a biztonságiaknak. Aztán benéztem az irodádba, és láttam, hogy ott vagy, és azt is láttam, hogy mit csinálsz.
– Ha ilyet látsz, mindig így reagálsz?

– Dehogy. Ám most Te… Egyszerűen nem bírtam magammal. Tisztában voltam azzal is, hogy kockáztatom a jóindulatodat, ám mégsem tudtam magamnak megálljt parancsolni. Odamentem hát hozzád, és minden más meggondolatlanul, és spontán történt. Ha ezzel megbántottalak, akkor bocsánatot kérek érte.

– Nem is tudom mit mondjak erre. Most nagyon megleptél. Egyszerűen nem értem, hogy gondolhatsz arra, hogy köztünk lehet bármi is.
– Talán nem tetszem neked?
– Dehogy nem, hisz gyönyörű vagy.
– Akkor talán nem kívánsz?
– Nem erről van szó. Egyszerűen az a tény, hogy én háromszor annyi idős vagyok, mint Te, majdnem a nagypapád lehetnék. Erre nem gondoltál?
– De igen, ám ez engem egy cseppet sem zavar.
– Most mit vársz tőlem, milyen reakcióra számítottál?
– Nem tudom. De mindenképpen el akartam mondani, mert így korrekt. Ha együtt dolgozunk, akkor ezt úgysem tudnám eltitkolni.
– Ez igaz. De mégis, mit vársz tőlem?
– Igazából… Nem tudom, ezt még nem gondoltam végig.
– Pedig jó lenne.

– Ha nem tetszem neked, vagy cikinek tartasz, akkor mond meg nyugodtan, nem fogok megharagudni érte.
– Mondtam már hogy nem erről van szó. Te egy bűbájos kislány vagy… bocsánat, nagylány. Szép vagy kívánatos, meg minden, amit egy férfi csak elvárhat egy nőtől, ám azt meg kell értened, hogy a korkülönbség elég sok kettőnk között.
– Szóval, ha fiatalabb lennél, vagy én lennék idősebb, akkor nem lenne problémád velem?
– Ne érts félre így sincs veled problémám, de ha nem lenne ekkora a korkülönbség, akkor teljesen más lenne a helyzet.
– Ezek szerint nem is velem van bajod, hanem a korommal?
– Igen.
– Értem. De azt tudnod kell, hogy nekem nem okoz gondot, hogy Te ötvenöt éves vagy, én meg csak tizennyolc. Ezek csak számok, az érzelmek nem a számok alapján működnek.
– Igazad van, ezzel is tisztában vagyok, de mégis.
– Mégis? Ezek szerint, már eldöntötted, hogy távol tartasz magadtól?
– Nem döntöttem el semmit, egyszerűen csak ki vagyok akadva, értsd meg, velem nem történt még ilyen.
– Értelek. Sajnálom, hogy ezt okoztam. Inkább elmegyek, magadra hagylak, hisz amiért jöttem már elmondtam, ennél többet nem tehetek még.
– Mi az, hogy még?
– Amig nem teszed tisztába a saját gondolataidat velem kapcsolatban, addig nincs tovább, nem akarok erőszakosnak tűnni, és nem is akarlak befolyásolni, és legfőképpen nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni téged.
– Ezzel elkéstél, ennél kényelmetlenebb helyzetben talán még soha nem voltam.
– Ne haragudj, elmegyek, és majd máskor folytatjuk.
– Rendben. Gondold végig, hogy neked vajon egy fiúbarát kell, vagy egy nagypapa. Nem mindegy, elég nagy a különbség.
– Rendben, átgondolom. Ne haragudj, hogy zavartalak. Szilvia feláll, és elindul a bejártai ajtó felé, ám félúton megáll, és visszanéz. Én ebből arra gondoltam, hogy azt szeretné, ha kikísérném az ajtóig, ám nem így történt. Rám néz, és így szól.
– Mond Péter, az állás attól még marad ugye?
– Persze, ez nem is kérdés.
– Akkor jó. Köszönöm.
Elkísérem őt az ajtóig, ott elköszönünk egymástól, és én visszamegyek a nappaliba, leomlok a fotelembe, és csak nézek ki az arcom mögül a meglepetéstől.

4.

Már este van, és én a szokásomhoz híven, néhány sör társaságában elterülök a tévé előtt, és keresek valami filmet. Keresés közben bevillannak a képek Szilviről. Ahogy megjelent ma a lakásomban, ahogy nézett rám, amikor beszéltem hozzá, na és persze, amikor kilestem ahogy masztizik. Ez baromi izgató volt. Na és az, amikor ő nyitott rám, amikor épp a farkam masszíroztam, és a videót néztem. Hiába néztem, csak Ő járt a gondolataimban. Ahogy megmarkolta a farkam, és ahogy kiverte. Nem. Ez már nem az a kislány, aki két éve volt, ő most egy felnőtt nő, és engem akar. Ezt nehéz elhinnem, és nem is igazán tudom ezt valóságosnak elképzelni. Talán, ha nem ismertem volna még gyerekként, akkor könnyebb lenne?

Az ilyen fiatal lányok, azt gondolom, hogy a hasonló korú fiúkat részesítik előnyben, bár hallottam olyan esetekről, amikor az idősebbekhez vonzódnak. Na de ez a mi esetünkben háromszor annyi. Háromszor olyan idős vagyok, mint ő. Vajon ez normális? Hogyan kellene erre jól reagálnom? Vonz és taszít is egyszerre. Vonz, mert isteni a csaj, és taszít, mert ugye a korkülönbség. Na és persze ha összeszűröm vele a levet, akkor a környezetemben, mit gondolnak majd. Persze az nem érdekel, hogy mit gondolnak, de mégis milyen reakciót vált ki majd másokból? Egyszerűen nem tudom mi a jó megoldás. Talán hagynom kellene magam sodorni az árral, és majd meglátjuk mire jutunk. Ez az. Ez jó lesz.

Kiválasztottam egy jónak ígérkező filmet és elindítottam, amikor megszólal a csengő.
– Bassza meg, ki lehet az ilyen későn? Aztán belém nyilallt a felismerés, azt mondta, hogy visszajön. Nem, ezt nem mondta, csak azt, hogy majd máskor folytatjuk. Lehet, hogy most van a máskor? Este tizenegy órakor?
Míg ezen agyalok, odaérek az ajtóhoz, és kilesek a lukon. Ő az. Kinyitom az ajtót, és csak nézem őt.
– Szia Péter, nem zavarok?
Azt nem mondhatnám, hogy nem zavar, ám lenyűgöz a látványa. És egyben izgató is. Végig nézek rajta, és közben lassan félreállok az ajtóból, és csak annyit mondok neki.
– Gyere be. Ezzel úgy érzem, hogy már meghoztam a döntést, belemegyek a játékba. Lassan lépked, mintha egy film drámai hősnője lenne, aki épp a főhőst akarja az ujjai köré csavarni. Hát lássuk, hogy ő hogy csinálja ezt.

Becsukom az ajtót, és elindulok utána. Már tudja hova kell menni. Ismét elfoglalja azt a helyet, amit ma már egyszer megtett. Én leülök vele szemben, és kikapcsolatom a tévét, majd ránézek, és megkérdezem tőle.
– Remélem jól átgondoltad a dolgot, és meghoztad a legjobb döntést.
– Igen, döntöttem, ám ami nekem a legjobb, az talán neked nem feltétlenül az.
– Vagyis?
– Az van, hogy akarlak téged, és ezért meg is hoztam ezt a döntést, a továbbiakban már csak rajtad múlik, hogy milyen lesz a történet vége, happy end vagy dráma.
– Szóval Te eldöntöd, hogy Te mit akarsz, ám a döntésed következményeiért én vállaljam a felelősséget?
– Látszólag így van, de hidd el, erről szó sincs. Nem használni akarlak, csak megismerni, és élvezni az életet. Együtt.
– Ez jól hangzik, csak azt nem értem, miért pont én?
– Erre nem tudok válaszolni. Az első perctől kezdve oda vagyok érted, ne kérdezd meg, hogy miért, csak fogadd el. Persze azt is megértem, ha ez neked kínos, vagy valami. Ígérem nem fogok a terhedre lenni, inkább csak az életed részévé akarok válni, és együtt élvezni mindent.
– Dehogy kínos, csak épp váratlanul ért ez a dolog, nem tudom mi lenne a jó válasz, mi lenne a jó döntés.
– Ha nem tetszem neked, akkor mond ki bátran, nem fogok megsértődni, vagy jelenetet rendezni.
– Ennek igazán örülök. Amúgy tetszel nekem, nagyon is tetszel, egyszerűen csodálatos nő vagy, csak tudod, az én fejemben még mindig az a kis sírós tizenhat éves kislány vagy, és most ez a váltás nem megy könnyen.
– Megértelek, és talán tudok segíteni.
– Miben? Kérdezem tőle, de ő válasz helyett feláll, odalép hozzám, és leül mellém. Hozzám bújik, és átölel. Semmi más, csak ennyi. És ekkor bevillan valami, egy felismerés. Talán az ő vonzódásának az oka az lehet, hogy nem volt apja, vagyis nem olyan, amilyenre vágyott, aki szereti őt, aki támogatja, bátorítja, védelmezi, ám ehelyett pont az ellenkezőjét kapta, és ő most bennem megtalálta ezt a személyt. Megható, és sablonos is egyben.

Megesik rajta a szívem, és én is átölelem őt, pont úgy mintha a saját lányom lenne. Persze nekem nincs és nem is volt lányom, de ha lett volna, akkor ugyan így ölelném őt magamhoz. Majdnem ugyan így.

Talán az ölelésem hatására, talán már eleve így tervezte a mai estét. Ahogy magamhoz ölelve ülünk egymás mellett, a keze mintha véletlenül tenné, végig simít rajtam. Pár pillanat múlva már tudom, hogy nem a véletlen műve. Előbb az arcomat simítja végig a bársonyos kezével, aztán a nyakamat. A keze időnként becsúszik az ingem alá, és ott folytatja a simogatást. Lassan kigombolja a legfelső gombot, aztán a következőt, és így néhány perc múlva már a mellkasomat és a hasamat simogatja. Itt persze nem áll meg, apró lépésenként benyúl a nadrágomba is, ahol tétova mozdulatokkal matat egy kicsit. Én eközben nem is tudom mit tegyek. Simogassam én is? Azzal egyértelműen engedélyt adnék arra, hogy tovább lépjen, és elvegye, amit akar. Ha nem viszonzom, akkor viszont lehet, hogy itt hagy, és visszavonul. Már nem akarom, hogy visszakozzon, azt akarom, hogy tegyünk meg mindent, amit ez a helyzet megkíván.

A vállát simogatom, és apránként a blúza alá is elkalandozik a kezem, amitől ő megremeg, és érzem, ahogy az ujjaim alatt, libabőrös lesz. Ez egy kicsit felbátorít. Az én bátorságom átragad rá is, és immár a nadrágszíjam kezdi megnyitni. Talán ez nem is bátorság kérdése, lehet, hogy egyszerűen meg kell tennünk, amit a természet elvár tőlünk. Tegyük hát meg.

  • +1
  • -0
  • 1
1 X
Tetszik Nem tetszik
100% 0%
Tags:
Még senki nem szólt hozzá, legyél Te az első.

Szólj hozzá Te is.

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

© 2012 - 2023 Created by Platinum Design Novella - Felnőtteknek írunk!

Lépj be a fiókodba

vagy    

Forgot your details?

Create Account