Szexrandi egy idegen nővel
Szexrandi egy idegen nővel
Mára befejeztem a munkát, már csak ülök a gépem előtt, és várom, hogy leléphessek. Ez a legrosszabb, mert már várom, hogy otthon legyek, de mégsem, mert a nejem ilyenkor ér haza, és…
Na jó, elmondom. Már egy ideje nem vagyunk jól, sőt, inkább csak egymás idegeire megyünk, sokat veszekszünk, arról meg jobb, ha nem is beszélek, hogy már vagy egy éve nem is nyúltunk egymáshoz. A nehézségek ellenére néha jólesne, ám az, hogy még közeledni sem akar hozzám, arra utal, hogy van valakije, de nem érdekel már ez sem.
Ránézek az órámra. Még húsz perc. Körülnézek, majd miután senki nincs a közelemben, elindítok egy pasziánszot, azzal jobban telik az idő.
Az egérrel épp kattintanék egy lapra, amikor a mobilom pittyeg egyet. Előveszem, majd ránézek. Arra gondoltam, hogy valami fontos dolog, mondjuk, hogy a nejem írt, hogy ma nem lesz otthon. Volt már ilyen, de most nem erről van szó. Csak egy kéretlen reklámlevél. Nők, akik csak rád várnak, vagyis rám. Nem érdekel.
Néhány lapot a helyére teszek, amikor az agyam azon kattog, hogy vajon tényleg rám várnak azok a nők? Dehogy, ez csak egy reklám, ami az oldalra tereli a látogatókat.
Tovább játszom a játékkal, de a gondolat mindig visszatér. Rám várnak azok a nők. Megint kiveszem a mobilt a zsebemből, és újra megnézem azt a bizonyos hirdetést. Soha nem nézek meg semmi hasonlót, ám ez valamiért felborzolta a kíváncsiságomat.
Ránézek a kijelzőre, és csak bámulok rá percekig. Elgondolkozom azon, hogy milyen régen érintettem meg úgy egy nőt, mennyire hiányzik. Mi lenne, ha… Nem. Megint leteszem, és folytatom a játékot, amikor megint pittyeg. Mi a fene?
Az új üzenet szintén ettől az oldaltól jött, ám most más a szöveg. Elolvasom. Szóval azt állítja, hogy teljes mértékben megtarthatom az inkognitómat, nem kell személyes adatot megadni, nem szükséges képet feltenni, pusztán a saját intellektusunkat használva kell elérni, hogy a másikkal – vagyis egy nővel, aki szintén képes erre – eljussunk arra a pontra, hogy találkozzunk. Most kezd igazán érdekes lenni a dolog.
Na de, ha nem kell személyes adatot megadni, és még egy arckép sincs, akkor… á, ez így nem jó.
Mivel az óra szerint lejárt a munkaidőm felállok az asztaltól, majd elindulok a kijárat felé, ahogy a többiek is, ám egy ponton megtorpanok. A munkatársak sorban elhaladnak mellettem, néhányan meg is löknek, amikor megáll mellettem Jeromos.
– Na mi van? Te nem jössz?
– De. Megyek, csak elfelejtettem valamit.
Miután mindenki kilép az ajtón, én meg ott maradok egymagam, visszamegyek az asztalomhoz, bekapcsolom a számítógépet, és leülök elé. Megnyitom az üzenetben is jelzett weboldalt, de nem mozdulok, csak bámulom a képernyőt. Még soha nem csaltam meg a nejem. Biztos, hogy akarom én ezt?
Eszembe jut az a pillanat, amikor utoljára együtt voltunk, ennek már egy éve, de… dehogy egy év, legalább másfél. Igen, akkor még tél volt, már emlékszem. Akkor valamiért nagyon pörögtek a dolgok, olyat keféltünk, mint még soha. Azóta meg csak átnéz rajtam. Hát legyen, vágjunk bele!
A regisztráció gyorsan megy, a következő lépésben meg kell adni, hogy milyen legyen a nő, aki számomra ideális. Persze, itt csak külsőségek jönnek szóba, én meg szorgalmasan írom a kérdésekre a választ. Amikor minden elkészül, csak egy piros szív lüktet a monitor képernyőjén. Aztán elsötétül minden, ám a következő pillanatban megjelenik egy sor, aminek az elején csak egy név látható: Veronika.
Néhány pillanattal később a képernyő életre kel, már nem sötét, hanem világos, és a név mellett ugrálni kezd a három piros pötty, ami talán azt jelzi, hogy a másik oldalon valaki ír. Jelen esetben talán Veronika.
– Szia, Vera vagyok.
– Szia. A nevem Tamás.
– Nahát! Először vagy itt?
– Igen. És te?
– Én már voltam többször is, de… mindegy.
– Mi de? Miért nem mondod el?
– Nem igazán működik ez a dolog, mert az emberek nem őszinték. Néhány alkalommal már megjártam, most is csak azért vagyok itt, mert akarok adni magamnak egy utolsó esélyt.
– Mit értesz azalatt, hogy megjártad?
– Hát… tudod, volt, hogy küldtem képet, elmondtam sok dolgot bemutatkozásképpen, aztán amikor úgy tűnt, hogy minden rendben van, mármint a pasi részéről, úgy döntöttem, hogy legyen valódi találkozás is, hiszen az többet ér minden szónál.
– Igen, ez igaz. Mi lett a randiból?
– Csak kétszer fordult elő, de… szóval a megbeszélt helyen és időben elmentem a randira, majd némi várakozás után – ez volt legutóbb – elém toppan egy ápolatlan, alacsony és ronda pasi, és megkérdezi tőlem: „Te vagy Kati?”
– Kati?
– Igen, akkor más nevet használtam. Szóval ez a pasi, akit a hátam közepére sem kívánnék, azt mondja nekem, hogy: „Gyere, menjünk.” „Hová?” – kérdeztem tőle, mire tudod mit válaszolt?
– Nem tudom.
– Azt mondja, hogy „Hozzám,”. „Micsoda?” Erre a pasi azt mondja, hogy: „Csak nem itt akarsz dugni?” Hát gondolhatod…
– Elképesztő.
– Ugye? Csak két próbálkozásom volt, de mind így végződött. Ugye megérted, hogy nem küldök neked képet magamról?!
– Persze. Világos. Amúgy megkérdezhetem, hogy milyen képeket küldtél?
– Hát… olyat.
– Mégis milyet?
– Hát… ciciset, meg puncisat.
Meglepődök ezen a kijelentésén, bár, ha őszinte akarok lenni, manapság ebben nincs semmi meglepő. A felgyorsult világban egyre kevesebben értékelik az emberi tulajdonságot, inkább a testiség meg a szex kap elég hangsúlyt.
Épp azon gondolkozom, hogy mit kérdezzek tőle, amikor megelőz.
– Neked is van már itt valamilyen tapasztalatod?
– Nincs. Tudod, én csak most regisztráltam, mert…
– Nem vagy jól a nejeddel?
– Honnan tudod, hogy nős vagyok?
– Mert itt mindenki az.
– Te is házas vagy?
– Igen.
– Akkor mit keresel itt?
– Mert a férjem egy unalmas faszi. Mindig csak a munka meg a haverok, velem meg nem is foglalkozik. Belefáradtam az ignoranciába, kell egy kis… pezsgés az életembe. És te mit keresel itt?
– Ha hiszed, ha nem, pont úgy vagyok ezzel, mint te. Ennyi.
– Szóval csak egy kis alkalmi szexre vágysz?
– Nem kifejezetten, bár be kell vallanom, hogy jólesne egy kis… hogy is mondjam?
– Egy kis hancúr?
– Hát, lényegében így is mondhatjuk.
– Mire vágysz pontosan?
– Nem is tudom. Mire vágyhat egy férfi, aki már egy éve nem szexelt?
– Na igen. Megértelek.
– És te? Neked mi a célod?
– Igazából én sem tudom pontosan megfogalmazni. Kell valaki, aki mellettem van, aki megtesz nekem dolgokat, ha érted mire gondolok, és…
– Mi az?
– Á nem, erről nem akarok beszélni.
– Miért nem?
– Mert…
Csak nézem, ahogy a kurzor villog, és csak várok. Talán valami fontos elfoglaltsága van, ezért nem tud írni. Eltelik legalább tizenöt perc, amikor észreveszem azt az apró zöld pöttyöt, vagyis ami eddig zöld volt, most már piros. Szóval lelépett. Várok még egy ideig, de mivel semmi változás nem történik, kikapcsolom a gépet, és hazamegyek.
***
Másnap megint az irodában ülök, végzem a munkámat, és amikor senki nincs a közelemben, titokban felmegyek a chates oldalra, hátha ott van Vera. Nincs ott.
Az egész napom így telik el, időnként ránézek, de semmi változás nincs. Aztán elgondolkozom azon is, hogy miért vonz ennyire ez a nő, hiszen azt sem tudom, hogy néz ki, nem tudok róla az égvilágon semmit. Aztán rájövök. Ő csak egy nő, aki figyelmet fordít rám, érdeklődik irántam, még ha ez csak az ismerkedés része is, ami jó érzéssel tölt el.
Amikor a munkaidőnek vége, mindenki a kijárat felé tolong, én csak ülök a helyemen, és nézem őket. Amikor az utolsó is távozik ismét a gép felé fordulok, megnyitom az oldalt, és várakozón nézem, amint az oldal megnyílik, és megjelenik a…
Nem. Még most sem aktív.
Elindítom a jó öreg pasziánszt, és játszani kezdek. Nem sokkal később a takarítónő sertepertél körülöttem, ám én ügyet sem vetek rá. Arra eszmélek, hogy a síri csöndbe egy halk pittyentés szűrődik bele.
Amikor ránézek az oldalra látom, hogy Vera aktív, és a neve mellett a piros pötty most zöld. Alatta csak egy szó: „Szia”, amire reagálok.
– Szia.
– Bocsi, hogy tegnap olyan hirtelen leléptem, csak tudod, hazajött a lányom, és hát… persze te biztos nem tudod, milyen egy kamasz lány.
– Dehogynem. Nekem is van.
– Akkor jó. Hogy vagy ma?
– Remekül. Tegnap ott hagytuk abba, hogy van valami, amit nem akarsz elmondani. Ma sem mondod el?
– Nem. Nem akarlak a…
– Mivel? Most már tényleg kíváncsi vagyok.
– Nem. Ez maradjon az én titkom.
– Megígérem, hogyha elmondod, nem fogok visszaélni vele.
Egy darabig megint csak a kurzor villogását látom, válasz nem érkezik.
– Itt vagy?
– Itt. Persze.
– Nos?
– Nem is tudom. Elmondanám, de akkor lehet, hogy többet nem is állsz velem szóba.
– Nahát! Most már tényleg tudni akarom!
– Na jó, de csak egyet mondok el. Arról van szó, hogy felizgat, ha valaki néz.
– Hú, akkor neked valóban izgalmas lehet az életed.
– Nem úgy, hanem… amikor meztelen vagyok, vagy… amikor, tudod…?
– Nem tudom. Mi van, amikor?
– Hát azt csinálom.
– Izgi. Még sosem ismertem egy nőt sem, aki élvezi, ha nézik mosogatás közben.
– Jaj, már te! Nem arról van szól. Szóval amikor játszom magammal.
– Tényleg? Te is szoktál olyat csinálni?
– Hát persze. Te nem?
– Dehogynem. Már le is diplomázhatnék belőle.
– Na igen, én is így vagyok vele.
– A férjed erre sem kíváncsi?
– Nem is tudja.
– Miért nem?
– Ó, ha ismernéd… Kifutna a világból, ha megtudná, hogy ez nekem milyen élvezetes.
– Nekem tetszene.
– Tényleg?
– Naná, hogy igen.
– Meglesnél, amikor épp a puncimat simogatom?
– Mi az, hogy? Élvezném nagyon.
– Nahát.
– Mi az?
– Most alaposan felizgattál.
– Mivel? Hogy néznélek?
– Igen. Elképzelem, ahogy a kanapémon elnyúlva megérintem a csiklómat, aztán az ujjamat a számba veszem, lenyalom, majd újra…
Várom a folytatást, de Vera nem ír. Talán megint a lánya az oka. Várok néhány pillanatig, aztán megint megnyitom a pasziánszt, amikor megint pittyen az üzenetjelző.
– Ne haragudj. Kissé túltoltam, és hát…
– Ugyan. Semmi baj.
– Gondolod? Annyira nedves lettem, hogy… Várj egy pillanatot!
– Oké.
– Na, most már jobb.
– Azt ugye tudod, hogy ez most engem is felizgat?
– Miért?
– Mert elképzelem, amit mondtál, és most nekem is felállt.
– Huuu… Így még izgalmasabb. Mit csinálsz vele?
– Mégis mit csinálhatnék munkahelyen?
– Jaj, de kár.
– Miért is?
– Mert én is vizuális típus vagyok, és elképzeltem, ahogy kiszabadítod a nadrágodból, majd megmarkolod, és…
– Folytasd.
– Nem. Fejezzük be, mert nem bírok magammal.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Mit szólnál ahhoz, ha találkoznánk?
– Nem akarom. Még korai lenne.
– Gondolod?
– Igen. Még abban sem vagyok biztos, hogy valóban akarom-e.
– Kár.
– Én is sajnálom, de… mennem kell, hazaért a lányom.
***
Másnap minden ugyan így történik, azzal a kis különbséggel, hogy Vera most már sokkal nyitottabb, közlékenyebb, és ezzel mintha még közelebb kerülnénk egymáshoz. Amikor meglátom az üzenetét, nagyot dobban a szívem.
– Szia.
– Szia, Vera. Hogy vagy ma?
– Köszi, remekül érzem magam.
– Történt valami jó dolog veled?
– Igen, legalábbis azt hiszem. A férjem holnap is bemegy dolgozni, és így végre egyedül lehetek otthon, amikor nem kell rá figyelni.
– Jól hangzik. Én is csináltam magamnak programot, egy barátomhoz megyek el a hétvégére.
– Ez remek. Mi lesz a program?
– Semmi, csak dumálunk és sörözgetünk.
– Az jó lehet.
– Igen. Néha ez is kell.
Most megint szünet van. Csak a kurzor villog, én meg a kis zöld pöttyöt figyelem, nehogy pirosra váltson. Még ne. Szerencsére alig fél perccel később megint ír.
– Elmondjam, hogy mit csináltam tegnap este?
– Az attól függ, hogy el akarod-e mondani.
– Szívesen megosztom veled, ha szeretnéd hallani.
– Jól van, akkor meséld el.
– Szóval, amikor a lányom hazaért, némi drámázás után bezárkózott a szobájába, én meg a saját szobámba. Pontosabban ez egy közös szoba, de a férjem megint nem volt itthon, így hát levetkőztem és bebújtam az ágyba.
– Gondolom fáradt voltál, nem?
– Nem. Nem fáradt voltam, hanem izgatott.
– Nocsak. És miért?
– Mert eszembe jutott, amit tegnap mondtál… hogy felizgultál tőlem, és… Hogy úgy mondjam kézbe vetted a dolgok irányítását.
– Értem. Szóval megsimogattad a…
– Igen, a puncimat.
– Ezzel most megint felizgatsz, azt ugye tudod?
– Reméltem is. Neked nem volt hasonló élményed?
– Nem. Mire hazaértem, a nejem már aludt.
– Sajnálom.
– Ugyan, ne sajnáld, reggel bepótoltam, amikor elment.
– Huhhh… Pedig az sokkal jobb, amikor együtt megyünk el, nem?
– Mármint te meg én?
– Igen, erre gondoltam. Te nézed, ahogy én játszom magammal, amitől te is tűzbe jössz, és csatlakozol hozzám, és… a picsába, megint folyik belőlem a… Várj egy kicsit!
Eltelik legalább három perc, mire ismét írni kezd. Eközben az erekciómat ápolgatom, ha csak hozzáérek megremeg, én meg olyan szívdobogást kapok, hogy alig bírok levegőt venni. Kiszabadítom a nadrágból, egy kicsit simogatom, majd rámarkolok, amitől majdnem el is élvezek. A kábulatból a pittyegés ránt vissza a jelenbe.
– Már itt is vagyok. Sokat vártál?
Egy kézzel nehéz írni, ezért csak lassan pötyögök, azt is hibásan.
– Dhogfy. Sirekült meglodani?
– Mi van a billentyűddel? Kuszák a betűk.
– Pill…
– Jól van, csak csináld. Én addig elképzelem, amint a gép előtt ülsz, az egyik kezedben a kemény farkad, a másikkal meg a gombokat nyomkodod, miközben én megint a puncimat simogatom, készen arra, hogy elélvezzek veled, amikor…
Egek! Ez a nő! Honnan tudja, hogy mit csinálok? Már nem is bírom visszatartani, csak előkapok egy papírzsepit, majd gondosan célozva beleélvezek. A végén letörlöm a nadrágomat, és a zsepit a kukába dobom. Csak ülök és lihegek, ám a farkam még most is meredezik.
– Honnan tudod, hogy mit csinálok éppen?
– Nem tudom, de remélem, hogy azt, amit én.
– Te mit csinálsz?
– Most már semmit, csak… amíg te elfoglaltad magad, én is… vagyis, megint elélveztem.
– Huuu… Szóval megvolt az első szex.
– Így is mondhatjuk.
– Figyelj, Vera. Nem akarom, hogy tolakodónak tűnjön a kérésem, de én szeretnék veled találkozni.
– Jól van. Én is akarom. Ismered az Áfonya Bár nevű helyet?
– Igen.
– Jó, akkor holnap este hétkor ott foglak várni, a leghátsó boxban. Lesz a nyakamon egy piros vékony sál, arról megismersz, hiszen nyáron senki nem visel sálat.
– Rendben. És akkor majd nézhetem, amint…
– Dehogy! Ott nem lehet.
– Miért nem? Hisz te mondtad, hogy szereted, ha néznek közben.
– De… Miért?
– Mert mindketten akarjuk.
– Na jó, lehet róla szó, de csak ha te is csatlakozol hozzám.
– Megbeszéltük.
– Most viszont mennem kell, mindjárt hazaér a lányom, és nem szeretném, ha… már itt is van. Szia.
***
Szombat lévén nem kell mennem dolgozni, pedig ezt mondtam a nejemnek. Nem kell mindent tudnia. Még felkelni sincs kedvem. Már csak azért sem, mert egyedül vagyok az ágyban, és szeretném kiélvezni ennek minden pillanatát.
Amikor mégis felkelek, és a konyhában kávét főzök magamnak, megjelenik a nejem is, de aztán szó nélkül továbbáll. Az egész nap hasonló hangulatban telik el, ám ő délután készülődni kezd. Hajmosás, szárítás, majd a sminkelés, ami legalább egy óráig tart, aztán a szekrény előtt toporgás, a jellegzetesen női kérdéssel: Mit vegyek fel? Én csak nézem egy ideig, mert még mindig szeretem őt, és kívánom.
A továbbiakban már nem foglalkozok vele, beülök a tévé elé, és csak bámulom. Jobb is, hogy lelép, mert így legalább nem kell magyarázkodnom, hogy hova megyek este, bár az utóbbi időben ez látszólag nem is érdekli őt. Úgy két órányi készülődés után megáll előttem egy pillanatra, majd közli velem, hogy elmegy a barátnőjéhez, és nem tudja mikor ér haza.
Csak intek neki, és hagyom, hogy elmenjen.
Lassan nekem is készülődni kellene, mert az idő fogy, a gondolatom meg folyton Vera körül motoszkál. Nem is tudom, hogy mire számítok vele kapcsolatban, pillanatnyilag az is elég, hogy egy húron pendülünk, mert ő egy valóban izgalmas nő. Bárcsak a nejem lenne ilyen, akkor minden másképp alakult volna.
Az Áfonya csak két saroknyira van tőlünk, így nem kell kapkodnom. Nem akarok korábban érkezni, mert akkor még azt gondolná, hogy rá vagyok kattanva, és alig várom a találkozást. A fenébe is, tényleg teljesen rá vagyok izgulva.
Lassan közeledik az idő, amikor el kell indulnom. Izgulok, mint egy kisdiák, hiszen az elmúlt húsz évben nem volt dolgom más nővel, nem randiztam, így most olyan érzésem van, mintha megint fiatal lennék.
Amikor kilépek a kapun, ránézek az órámra. Van időm. Lassan lépdelek, miközben nézem az embereket, a forgalmat meg a kirakatokat. Az időzítésem tökéletes, egy perccel hét előtt megállok az Áfonya előtt, majd belépek.
Bent a kinti napfény ellenére is sötét van, de legalábbis félhomály, ami pont megfelelő egy titkos randihoz, így nem tűnik fel másoknak, hogy mennyire bénának érzem magam. Lassan lépdelek a hátsó rész felé, miközben feltűnik, hogy a többi boksz üres. Ahogy egyre közelebb érek a legutolsóhoz, meglátok egy kinyújtott női lábat, amint az asztal mellett kilátszik. Hát itt van.
Mielőtt odaállnék elé, még toporgok egy kicsit, igyekszem az izgalmamat lecsillapítani, mert tudom jól magamról, hogy ilyenkor hajlamos vagyok arra, hogy csak makogok, még annak ellenére is, hogy tudom, mit akarok mondani. Most viszont nem tudom, mit is kéne mondanom.
Lassan előrelépek, miközben a szemem le sem bírom venni a lábakról. Ahogy mozdulok, egyre többet látok belőle. A tekintetem már a térdénél jár, amitől a pulzusom megint a fülemben zakatol.
A következő mozdulatnál sajnos az asztal kitakarja, amit pedig szívesen nézegetnék. Amikor a felsőtestem előremozdul, meglátom, hogy Vera ruhája fel van csúszva egészen a csípőjéig, ami így látni engedi, hogy nincs rajta bugyi, és ezáltal a lába közét, amiben az egyik keze heves mozdulatokkal simogatja a punciját. Már nem hallok semmit a fülemben dübörgő véremtől, a látásom meg mintha huncut játékot játszana velem, ugyanis, amint a tekintetem feljebb emelem, egy arc néz rám, a feleségem arca. A meglepettség rám is átragad, amikor meglátom a nyakán lévő piros selyemsálat.
– Vera?! – nyögöm magam elé hangtalanul.
Ha azt hittem, hogy a meglepetéseknek vége, tévednem kell. A nejem behunyja a szemét, a keze most még gyorsabban jár, mint eddig, és ebben a pillanatban apró sikollyal elélvez. Amikor befejezi, kissé rendbe teszi magán a ruhát, majd feláll, és a kezét nyújtja felém. Azt a kezét. Amikor rám emeli a tekintetét, lép egyet hátra, majd ismét a döbbenet látszik az arcán.
– András?! – Szakad ki a nejemből a felismerés. – Mit keresel te itt? – kérdezi ismét, majd félretol, és a hátam mögé les.
– Te vagy Vera? – kérdezem tőle most konkrétan a szemébe nézve, mire ismét rajta a megdöbbenés sora.
– Honnan tudsz te erről? – kérdezi csodálkozó szemmel, miközben lép még egyet hátra, hogy aztán lehuppanjon a székre.
– A piros sál.
– Igen, de te…
– Én vagyok Tamás.
– A csetből?
– Igen.
– Baszki, baszki, baszki!
Magdi most kerek szemekkel néz rám, az arcán döbbenettel, miközben a kezeit a szája elé szorítja. Számomra ez a meglepő fordulat új érzéseket vet fel. A fejemben egymást kergetik a gondolatok, miszerint a nejem nem is olyan, amilyennek megismertem. Vagy inkább másmilyennek mutatta magát, mert nem merte elmondani, hogy… Baszki, a nejem most húsz év után úgy felizgatott, mint még soha.
– Most megleptél! – mondom neki őszinte meglepettséggel.
– Én? Talán te engem. Ezek szerint láttad, amikor… izé…
– Láttam bizony. És mondhatom, alaposan felizgattál vele.
Magdi most feláll elém, majd egészen közelről a szemembe néz. Aztán egy hirtelen mozdulattal átkarolja a nyakam és megcsókol. Olyan vad és követelőző, amilyennek sosem láttam még őt. Az izgatottsága rám is átragad, ettől olyan érzelmi kitörések szikráznak köztünk, ami nem csak minket lep meg, hanem néhány bámészkodót is, akik tőlünk tisztes távolból szemlélik az eseményeket.
A meglepetések sora folytatódik. Magdi eltol magától, és amikor rám néz, szinte megijedek a szemében szikrázó haragtól, de nincs időm ezen elmélkedni, mert a keze meglendül, majd az arcomba csapódik, amitől a fülem is cseng.
– Hogy merészelsz ilyen aljas módon kijátszani engem?
– De hát… én…
Nem találok szavakat, de nincs is rá szükség. Magdi megint átölel, és ha lehet az előzőnél is vadabb csókkal folytja belém a szót, majd megint elenged, és csak néz rám.
Megfogja a kezem és húz maga után a kijárat felé.
– Gyere Tamás!
– Hova? Hova viszel?
– Hazamegyünk.
Magdi nem tűr ellenvetést, csak húz maga után, és szinte futva megyünk hazáig. A lakásba belépve leráncigálja rólam a ruháimat, miközben célirányosan taszigál a hálószoba felé. Ott egyszerűen hanyatt dönt, majd rám veti magát, és akkor történik meg az, ami az előző húsz évben sosem fordult elő. Most először ő kezdeményezett, és úgy tett magáévá, ahogy arra mindig is vágytam, majd a végén… de ez már egy másik történet lesz.
Válaszok