• +0
  • -0
  • 0
0 X
Tetszik Nem tetszik
0% 0%

A remény bolygója

Szüleim tutira tudtak valamit, hogy városlakónak kereszteltek el, mert valóban sosem jutottam ki a városból. A Hope egyetlen városáról azt tanultam, nagyobb volt, mint a Föld bármelyik egykori metropolisza. Ezt már akkor is nagyon bántam, mert az egész Hope bolygó tökéletesen élhető és bejárható volt az embereknek. A vágyam a természetes élőhelyei iránt ma már nem bánt. Inkább elviselhetetlenül kínoz, majdnem annyira, mint a magány.

Öcsém, Noel karácsonyi születéséről kapta nevét és mivel számításaim szerint húsvéttájban hagyott itt, mindig csak kis szentemnek hívtam ezután. Valahányszor eszembe jutott ez, azonnal a Krisztusra asszociáltam. Bár a kis szentem nem élt meg alig harmadannyi időt, mint a keresztények szerint Isten fia a Földön.

Az öcsémről egyszerűen nem bírom elfogadni, hogy meghalt. Beszélek hozzá, mintha mellettem lenne és mélyen megbántam mindent, amivel valaha megsebeztem őt. 11 éves volt. Majdnem felnőtt volna, ha nincs ez a betegesen erős függése az elektronikus kütyüi iránt, az internet iránt. Talán nem bomlik meg az elméje és nem sorvasztja és hajszolja a halálba őt az áram és net nélküliség. Én kevés voltam neki, hogy anyáékat elragadta a bolygó.

Azt sajnálom, hogy bár a szüleink forgatták, én soha nem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam a Szent Írást, amiben talán az öröklét kulcsa van, talán egy jobb világé, egy teljes életé. Most sokat adnék, hogy ismerjem.

Sorban utána mind elmentek. Magam maradtam a sötétben botorkálók utódjaként. Őrszemként várom vissza a felderítőket a világunk maradékaiból és ők nem jönnek. Az átok tart itt, mivé a remény lett. De nem jönnek mások sem. Csaknem három éve vagyok egyedül idelent. Bejártam az alagutakat, a katakombának nevezett járatokat, az összefüggő barlangrendszereket és a felszín alatti vizek folyását. Senkit se találtam.

A vezetőnknek, akik az esemény után összeszedtek minket és ide vezettek a föld alá, meggyőződésük volt, hogy speciális helyzetünk, tartózkodási helyünk mentett meg minket a Hope kataklizmájától.

Hát, nem tudom, de azt látom, hogy nem találtunk soha másokat. Mi voltunk az utolsó túlélők. Ma pedig én vagyok az egyetlen.

Durva, hogy fogalmam sincs, maradt- e valami a felszínen, ami életben tart, vagyis hogy helyre jött-e annyira, hogy megmaradjak odakint. Néhány hónap és betöltöm a húszat. Úgy tűnik, semmi vesztenivalóm sincs az életemen kívül. De így mire ez az élet?

Kiáltani akarok, visszhangozzon csak a sok fal. Ehelyett csendesen elrévedve megpiszkálom a tüzet.

— Nincs baj, kis szentem! – Mormogom torokhangon – Csak elfáradtam, tudod? Belefáradtam az álmodozásba a Hoperól. A reményről… az emberiség utolsó reményéről.— Idétlenül felnevetek— Ha ez a bolygó az utolsó reményünk és ezt is elvesztettük, akkor már csak a te utad van. Ugye, te jó helyen vagy? Ne mond, hogy nem! Kisgyerek vagy még. Nem tehetsz semmiről. Anyáék azt mondták, hogy a halott gyerekek lelke a mennybe megy. Amikor az utolsó társam megunta az életét és egyedül hagyott, én majdnem utánamentem. De nem éreztem nyugalmat a felől, hogy veled lehetnék odaát. Azt hiszem, csak ezért maradtam itt.— Kissé idegesen megrebbenő tekintetemmel pásztáztam körbe a tűz sugarában— Fel kéne mennünk kis szentem! Hátha lehet ott élni már.

A következő pillanatban elakadt a szavam s a gondolatom is. Egy alak bontakozott ki előttem a fénykör szélén. Árnyéka hatalmasan vergődött a boltíves falakon, ahogy a tűz eleven lángjaival a falra kente. Hangja határozottan pattogott a csupa kongó üreget közrefogó kövön, mint valami kemény gumilabda egy kosármeccsen.

— Talán, ha tényleg lazábban vennéd, akár indulhatnánk is! De jobb lesz, ha pihensz előtte. Addig megmosakszom. Jól hallom, jobbra van a víz? És ugye tiszta? De miért is táboroznál itt, ha nem a víz miatt?— Mutatott aránytalanul hosszú mutatóujjával maga elé.

Azzal már indult is a lány abba az irányba, a léptei kopogva közeledtek, majd elhaladt mellettem. Megbabonázva ugrottam utána. Hosszú haját oldalt dobta, ahogy letérdelt a parton. Kivillant csupasz háta. Csak elöl takarta el a nyakában záródó, nyitott szabású, elasztikus ruha.

— Hú, itt nagyon tiszta.- Mosolygott a hangja— Igaz hát! Ez a régió szíve. A régióé, ahol túlélők lehetnek.

Hosszasan mosdott, én meg bénán álltam ott. Az agyam kattogott, mint egy gépezet. De túl egyedi gépezet. Kérdezni akartam a lányt, de meglehet, hogy nem tudott volna az én kérdéseimre válaszolni. Vagy nem tudom, mindenesetre nem bírtam feltenni egyiket sem. Amikor felállt és beletörölte magát egy ruhadarabba, amit a hátizsákjából húzott elő, rájöttem, hogy három éve nem beszéltem, csak a halott öcsémhez.

— Egy kis szájzár, évek óta nem szólt hozzám senki.
Megizzadtam ettől a mondattól. A következő gyorsabban bukott ki belőlem, mint kellett volna.
— Nincs rajtad védőruha! Még rendes cipőd sincs. Ez egy saru?
Nem tudtam levenni a szemem a nap barnította, keskeny lábfejéről, a hosszú lábujjairól.
— A kezed is ugyanilyen kecses- állapítottam meg még mindig lefele bámulva, észbe kapva, hogy alig van rajta, mi eltakarja előlem a nőiességét.

— Igen, saru és hát, elég hosszúra nőttek…— mozgatta meg sorban az ujjait. Majd felnevetett.- Ne hozz zavarba! Hé!— Lépett olyan közel hozzám, hogy már el kelljen fordulnom, ha másra akarok nézni. Lágyan az állam alá nyúlt és felemelte az arcomat.      Majdnem elugrottam összerándulva.
Egymás szemébe néztünk. Akkor folytatta:— Te tényleg tök egyedül vagy itt?
— Persze, de csak, mint te. A kövek alá temettem mindenkit a barlangban, ahol laktunk.
— Én nem vagyok egyedül…ööö…Kezdjük újra! Jó? A nevem Kiri. A Földről.

Teljesen elképedtem, a zavaromról ne is beszéljünk, férfi létemre. Beszélni? Na, azt aztán végképp nem akaródzott. Mintha fogalmazni is elfelejtettem volna. Úgy éreztem, hogy évekig csak zagyva összevisszaságokat mondhattam az öcsémnek. A lány utolsó szavai megint tovább visszhangoztak az alagútban és azt hiszem, hogy a fejemben. Nem is értettem. A Kirit felfogtam, elfogadtam, mint a finom érintését. De a végét…

— A Földről?
Most az én hangom is visszhangot vert, akkora erővel adtam ki magamból. Meglepetésemre nem tudtam máshogy kimondani.
Vékony, szőkésbarna szemöldöke felkúszott, rózsaszín szája kinyílt, majd visszacsukódott, hogy ismét kinyissa, de hallgatott, míg én ingerülten megismételtem:
— A Földről? Te gúnyolódsz velem?
Akkor engedett el teljesen. A mellkasomra lecsúszott ujjai előbb a karomra vándoroltak, majd lehulltak, hogy tehetetlenül csüngjenek egy darabig, míg csend volt köztünk. Most ő szólt nehezen.

— Sajnálom idegen. Kérlek, bocsáss meg! Rád törtem és fogalmam sem volt… Fel se fogtam, milyen lehet, hogy nem tudsz rólunk, hogy egyedül vagy itt. Mióta is? Ostoba vagyok.- Zavartan átvetette a vállán a zsákot és hezitálva beharapta az alsó ajkát. Aztán a fejét rázta. Haja szerte hulló, aranyos keretévé vált kerek arcának. Igazán olyan lett, mint egy angyal.- Nem kellett volna így lennie, de nem tudtunk üzenni neked. Minden jeladás eltűnt, amit korábban fogtunk a Hoperól. Ugye te is így hívod a bolygód? Fordított irányú kapcsolat meg nem volt. Mi nem tudtunk felzárkózni megint, hogy üzenhessünk. Minden régi technikánk elveszett. De legalább újra megtanultunk az űrben repülni, és a féregjáratot felismertük, amit a te őseid használtak idefelé. Azon át érkeztünk.
— Honnan? A… A… A Földről?
Kérdeztem értetlenül, akadozva egészen halkan, nehogy megijesszem. Vagy inkább magamat. Mintha nem lennék már eléggé rémült és zavarodott.
— Igen! Igen, igen a Földről! – Derült fel az arca— Ó, hát a globális katasztrófa elől elmentek a többiek. Nem tudtak magukkal vinni, vagyis idehozni az őseid mindenkit a gyarmatra. Aztán valamiért nem jöttek vissza az utódokért, vagyis értünk. Az idő… ne haragudj, de minden szót összekavar!
Távolabb lépett, visszafordult a szélesebb alagút felé, ahonnan jöttünk. Hezitált, aztán folytatta, megrágva a szavakat.

— Úgy gondolom, hogy azt hitték, mindenki elpusztult, mire ideértek. És ez majdnem így is lett, de mi megmenekültünk. Sőt, egy új társadalmat építettek az emberek, a Föld lakható, küzdünk a ránk maradt káros anyagokkal, de az üvegházhatás megállíthatónak és úgy néz ki, visszafordíthatónak bizonyult. A mienk és az utánunk jövő nemzedéknek a feladata ez, hogy természetes életteret alakítsunk ki a régi túlzsúfolt, urbanizált, energiafaló és szennyező helyett. Csak rólatok kellett döntenünk, miután nem fogtunk több jelzést tőletek és eljutni ide, minden áron, értetek.
A felfogásom akadozott eddig, de most tisztább lett, mint amilyenek a Hope kék egét láttam gyerekkoromban.

— Mi meg lemondtunk rólatok. Én csak a tökéletes Hoperól tanultam, a Földről már alig, úgy kellett utána böngésznem, hogy összehasonlíthassam a kettőt. Elfelejtettünk titeket. Én… nem is hallottam róla, hogy ottmaradt volna bárki is…Mégis itt vagy! Eljöttetek értem? Ilyen nagy utat tettetek meg, hogy megtaláljatok, miközben nem tudhattátok mi történt? Hiszen itt minden olyan hirtelen jött. Igazán senki sem tudta, hogy ez lesz.

A csend gyilkos szerszámként lebegett köztünk. Kiri sóhajtásai elakadtak és vizes lett az arca. Megint hápogott, mintha mondaná… Én meg csak álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, és biztosan tényleg úgy volt. Sajnáltam is magamat eléggé.
De ennek most vége. Behunytam és összeszorítottam a szemem, nehogy még jobban fájjon az érzés, hogy a lány itt van.
Most rajtam volt a sor, hogy egyenesen az arcához érjek.
— A kis szentemnek is mindig kipirult a szeme, ha sírt. Elfelejtettem, milyen az. Sírni.
Letöröltem a könnyeit és együgyűen bemutatkoztam, mert nem jutott más az eszembe:
Valton vagyok. Azt jelenti, városlakó. Valton a Hoperól. Sosem jártam a városon kívül.
— Akkor most majd fogsz. Isten mutatott utat nekünk, oda-vissza. Míg szeretet van, ő is köztünk van, mert ő maga a szeretet. Nekünk csak szeretnünk kell egymást, mint őt. Akkor nem lesz baj. Örökké vele leszünk. Időn és téren túl. Semmi más nem számít. Gyere! Induljunk! Várnak a többiek a csillaghajónál. Menjünk haza!

Ezzel az egy szóval, szeretet, megválaszolt az összes eddigi kérdésemre életről és elmúlásról. Magányról és arról is, hogy az emberek, társas lények. Az élet értelméről. Nála volt a kulcs, amit akartam.

Téblábolva megvárta, amíg magamhoz veszem Noel kis táskáját, amiben a telerajzolt füzetei voltak. Ez volt mindenem, amihez ragaszkodtam, ami nélkül nem tudtam elképzelni a holnapot. Minden mást, még a fegyvereimet is otthagytam. Aztán botladozva elindultunk együtt a közeli kijárat felé. Ki a fénybe, a nap melegébe, ahol emberek gyűltek, hogy elvigyenek a reményt jelentő Földre, aminek mi lettünk a jövője, a fénye.

***

Ezt a novellát eddig ennyien olvasták el:0
  • +0
  • -0
  • 0
0 X
Tetszik Nem tetszik
0% 0%
Tags:
Még senki nem szólt hozzá, legyél Te az első.

Szólj hozzá Te is.

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

© 2012 - 2024 Created by Platinum Design Novella - Felnőtteknek írunk!

You cannot copy content of this page

Lépj be a fiókodba

Forgot your details?