• +0
  • -0
  • 0
0 X
Tetszik Nem tetszik
0% 0%

Antiszelfi paraván

Olyan szép helyek vannak.

Ahogy Leonardo da Vinci mondta vala :
“Ó, emberiség, mi késztet arra, hogy elhagyd városi otthonod, rokonaid, barátaid, és a falvakba menj a hegyek és a völgyek közé – mi késztet erre, ha nem e világ szépsége? “

Kell a kikapcsolódás, a feltöltődés. Virágzik a turizmus, kinyílt a világ. Minden elérhető, nincs már túl sok akadály. Na jó, esetleg anyagi vonzata lehet meghatározó, vagy persze, szabadidő is kelletik hozzá. Meg némely esetben jó társaság.

De utazunk. Mindenkiben él egy lista, az a bizonyos, a bakancs, ahova szeretne eljutni, ahova vágyik, amely mindig is vonzotta.  Helyek, amelyek múltunkból kísértenek, helyek, melyeket filmeken vagy műsorokban láttunk. Helyek, melyeket a történelem pecsételt meg, és tett emlékezetessé.

A régmúlt események hírnökei ezek, épületek, amelyek ott állnak évszázadok, vagy netán évezredek óta. Városok melyek sorsokat, a jövőt határozták meg és ahova eljutva, mintha megérintenénk a múltat, megidézzük őseink valóságát.

Ikonikus helyek, melyeket családi események vésnek emlékezetbe, amelyek transzgenerációs jelentőséggel bírnak. Amelyek hívnak, megszólítanak, és térünk vissza hozzájuk újra és újra mert mágikus erővel hatnak ránk. No, hát igen, itt van nekem példának okáért: Hallstatt.

Egy bájos kis mezőváros Felső-Ausztria Gmundeni járásában, az Alpok lábánál. Ennyire nem hordoz spirituális üzenetet, semmiféle  különleges jelentéssel nem bír számomra, egyszerűen csak  imádom. Varázslatos hangulatát, esős ködös éghajlatát, minden évszakban csodálatos tóbéli tükröződését. A gyönyörű kis templom tornyát, amely meseszerűen magasodik a város sziluettjében. A csontkápolna sorszámozott és névvel ellátott koponyáit, a sírkert tüneményes faragott angyalkáit, a százszorszépeket és harangvirágokat a sírkövek tövében.  Imádom.

És itt jön a lényeg. A helyiek meguntak minket, turistákat. Elegük lett belőlünk, az az igazság. Túl sokat néztük ezt a varázslatos panorámát, szemünk világa minden alkalommal elvette eme csodás, hétszázötven fős településnek a színét,  árnyalatait. Elegük lett, féltik tőlünk. Ezek szerint már túl sokat néztük. Megfakítottuk,  a rengeteg a kép, amelyet készítettünk, megcsorbította a városka festői szépségét. Védekeznek ellenünk, el akarnak rettenteni bennünket, méghozzá szelfigátló paravánokkal. Felkaptam  a fejem erre a szóra. A XXI. század nyelvújító találmánya ez a kifejezés:

a szelfigátló paraván. Kép is volt hozzá, így könnyebb volt vizualizálnom.

A legszebb kilátást biztosító helyekre, ahonnan nyilván a legtökéletesebb képek, szelfik és képeslapba illő fotók készülhettek eddig, a helyi illetékes testület körülbelül három méter magas, fából készült kerítést húzott fel jó néhány méter szélességben, kitakarva a mögötte elterülő csodás tavat és a túloldalon pompázó városka hegyoldalba magasodó épületeit.  Na kérem. Nincs fotózás többet. Onnan legalábbis nincs. Félreértés ne essék, persze hogy marad még nézőpont elég, számtalan helyről készíthető kép, még szelfi is bőven. Semmi gond. Közelebb is mehetünk, szép lesz onnan is. Készíthetünk makró fotókat, és megannyi szebbnél szebb sarkokat, irányokat fedezhetünk fel, egészen addig amíg ki nem tiltanak minket teljes egészében, míg le nem zárják a városkát. Addig  szemlélődhetünk csak szabadon, legeltethetjük tekintetünket a tájon, barangolhatunk a  szűk utcácskák között, megcsodálhatjuk az épületek falára felkúszó gyümölcsfák lombjait.

Őszintén szólva ( most még semmit ) nem veszítünk, a szelfi paraván egyelőre csak egy bizonyos szakaszon terül ormótlanul a szemünk elé, egyelőre !

Mégis jelképez ez a lépés valamit számomra, új üzenetet hordoz, és fogalmaz meg. Belém furakodott egy kényelmetlen érzés. Elkezdődött…

A szabadságunk, amely a gazdasági és  politikai hatások, rendszerváltások, és az idő előrehaladtával egyre nagyobb mértékben megadatott nekünk, valahogy most ezzel az önkényes gesztussal, amelyet Hallstatt a szelfigátló paravánnal elindított, korlátok közé szorul. Talán inkább ideológiailag, és inkább képletesen szólva mint valós problémaként, de mintha fricskát dörgölne az orrunk alá.

“ Idejöhetsz ugyan, de majd én szabályozom mit nézhetsz meg, és hogyan. Kerítésekkel eltakarom azt ami a miénk, amit te, kedves turista, ne  haragudj, de ezentúl így ilyen formában már nem nézhetsz, szabadon.”

Semmi baj, ma még megkerülöm. Kicsit odébb állok, a kép így is gyönyörű lesz. Élvezhetem még a város szépségét, meglátogathatom a sóbányát, hajózhatok a Hallstattersee-n, de mi van ha egyszer csak már kizár teljesen, és azt mondja: várfalat építünk magunk köré, vizes árkot, vagy hogy legyünk korszerűek, hologramot vetítek ki, érd be azzal.

A valóság amely oly illatosan, szemmel láthatóan,  kézzel foghatóan eddig a miénk volt az elmúlt évtizedekben, most távolodni látszik. Mert ki akarnak zárni,  önvédelemből, tiltakoznak, értéket őriznek. Talán nem is csoda…

Kaukenhof minden egyes tulipán töve mellett mosolygott egy Kelet-Ázsiai lány, az Eiffel-torony liftjében kaliforniai fiatalok szuszogtak a nyakamba.

Sokan vagyunk, elleptük a világot, és ott vagyunk mindenhol. Mindenhova betolakszunk, lábunk túl sűrűn tapossa az utcák kövét, hangunk betölti a meghitt tereket, mobiltelefonjaink folyamatos jelent közvetítenek a közmédia platformjain. Elvisszük onnan azt, ami ott helyben a legszebb.

Így hát a hallstatt-iaknak elegük lett belőlünk. Az embereknek az emberekből.

Ezt a novellát eddig ennyien olvasták el:1
  • +0
  • -0
  • 0
0 X
Tetszik Nem tetszik
0% 0%
Tags:
Még senki nem szólt hozzá, legyél Te az első.

Szólj hozzá Te is.

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

© 2012 - 2024 Created by Platinum Design Novella - Felnőtteknek írunk!

You cannot copy content of this page

Lépj be a fiókodba

Forgot your details?