• +0
  • -0
  • 0
0 X
Tetszik Nem tetszik
0% 0%

Joó László: Elhagyatott fészek

1

Na most mit csináljak? Bemenjek? Ordítsak a képébe? Öld meg! Azt nem tehetem! Nem tudnám megtenni! Dehogynem! Tedd meg. Csak odamész és beleállítod a kést. Öld meg! És ha csak egy félreértés? Ugyan már! Vak vagy? Megdugta. Ezt te is tudod. Nem! Biztos csak egy félreértés! Öld meg, öld meg, nyírd ki, ölj, ölj, ÖLJ, ÖLJ, ÖLJ…

2

– Elég! – kapott a fejéhez John, aki épp saját házuk hálószobájának ajtaja mellett támasztotta a falat. Késő este volt már, éjfél is elmúlhatott. Johnnak viszont most minden egyes másodperc egy órának tűnt hiába hallotta, ahogy ezek a szörnyű másodpercek egymás után kattogva robognak egy TikoTime márkájú falióra belsejében, ami a szemközti falon lógott. Tik-tak. Tik-tak. Mintha kilőtt golyók fúródnának a falba minden egyes másodpercben. – Szívesen beleeresztenék egyet a fejébe is – gondolta magában. Ám azt maga se tudta, hogy kire gondol éppen. A férfira vagy a feleségére. A csodaszép feleségére, aki most a saját ágyukban fekszik egy idegen férfi mellett. Meztelenül. – Ez már nem az én csodaszép feleségem. Ez nem az én házam és nem az én ágyam – hitegette magát John, miközben szemeit lehunyta és bal kezének hüvelykujját szinte kitépte a helyéről. Amikor ideges volt, mindig ezt csinálta. Hol szorongatta, hol csavarta. Ritka magas feszültség uralkodhatott most benne. Ha ezt most Ash látná. – Oh Ash! Miért? – dugta be John ismét a fejét a szűk nyílásba, amit körülbelül tíz perce nyithatott hálószobájuk ajtaján. A fény egyenesen az ágyra vetődött, így John mindent tisztán láthatott. Csupán felfogni volt nehéz. – Itt az idő! Öld meg! Hagyjál már békén! Szállj ki a fejemből! Megdugta! Hisz te is látod magad előtt! Látod, ahogy ritmikusan mozognak és végül beleélvez. Hagyd abba! Ne kínozz! – John térdre rogyott és öklével a halántékát ütögette. Azt remélte ezzel el tudja magában némítani azt, amit sosem nevezett nevén. Félt attól, hogy bevallja magának, hogy belső hangjai vannak. Láthatatlan barátok, akik már kiskora óta zaklatják. Általában akkor jönnek elő, amikor nem kéne. De erről senki se tudott. Főleg Ash nem.

3

Hat éve voltak házasok. Eddig minden tökéletesen működött. John legalábbis eddig így tudta. Ash halvány jelét sem adta, hogy valami gondja lenne, vagy hogy másra vágyna. John mindent meg tudott neki adni. Pénzt, jó szexet, és még el is ismerte. A túlzott kényelem lett volna mindennek az elrontója? – Mindent megkaptál, hiányzott egy kis kaland mi? Elég! – üvöltött magában magára John, közben feleségét bámulta, ahogy egy idegen férfi mellett édesdeden alszik. Szőke hosszú haját, mint mindig, most is gondosan a füle mögé fésülte ujjaival, hogy ne lógjon az arcába. Nem szerette ha belelóg az arcába és csiklandozza éjszaka.. John maga előtt látta a mozdulatot, amint Ash az ujjaival fényesen csillogó haját azok mögé a kis édes fülek mögé fésüli. Sírni támadt kedve, de visszafogta magát. Nem hitte, hogy Ash képes erre más karjaiban is. Olyan tökéletes estének indult ez a mai. Johnnak viszont a ma este próbára tette önuralmát. Mi tagadás, nagyszerűen tudta fékezni indulatait. – Megtehetném, hogy simán besétálok és kiverem a balhét. De nem ezt tervezed, nem igaz? Ilyen könnyen nem úszhatják meg – gondolta magában, majd sarkon fordult, és elindult a kijárat felé.

4

A bejárati ajtó mellett John egy táskát vett észre, ami jól tudta, hogy nem az övé és nem is Ashé. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kié lehetett. – Menj tovább, és ne is nézz vissza! Mit érdekel téged ki ez a fószer?! – próbálta magának John elhitetni azt, amit jól tudott, hogy lehetetlen. Érdekelte, hogy ki dugja a feleségét. Ha már nem ölte meg őket rögvest, ennyit igazán megtudhat. Letérdelt és óvatosan szemügyre vette az aktatáskát, ami már itt-ott igencsak elnyűtt állapotban volt. Bőr kesztyűjében kicsit nehezen birkózott meg a kis fém csattal, de végül sikerült kinyitnia. Egy név volt a táska elejére hímezve, amit eddig eltakart a lezárt táska bőrfedele.

Hans

John arcán jól kivehető undor jelent meg. – Egy német? Rohadt kis náci. Vajon mi lehet a vezetékneve?  Hans Régenkúrt? – vakkantott egyet John. – De még milyen régen tökfej! – válaszolta neki a belső hang. – Jó elég! Tudod hogy gyűlölöm a fajtájukat – magyarázkodott magának John. Tényleg nem kedvelte a németeket. Indoka nagyon nem volt, mégis kitartott álláspontja mellett, miszerint a németek már örökre elásták magukat. Ő volt az, aki német szót is egyedül csak Blümchen szájából tudott elviselni. Olyan ez, mint mikor a gyerekek tiltakoznak a brokkoli ellen, mielőtt még megkóstolták volna. A látszat néha csal, mondja a bölcs mondás. De itt korántsem volt mit félreérteni. Ash meztelenül fekszik a saját hálószobájukban, a saját ágyukban egy idegen német férfival, füle mögött szőke hajával, ami tiszta jele volt annak, hogy Ash nyugodtan és jól alszik ennek a kis féregnek a karjaiban. John szépen visszazárta a táskát és kisétált a házból, mielőtt még ténylegesen eluralkodnak rajta a megfékezhetetlen indulatok. Jól tudta, hogy most hová akar menni. – Hagyjuk el a fészket, irány az odú – sóhajtott fel, szinte megkönnyebbülten, ahogy kilépett a házból.

5

Silent Falls csendes kis tóparti városka volt. Lakosságának száma csupán párszáz fő volt, de ez a maroknyi ember úgy ismerte egymást, mint egy kisebb faluban. Silent Fallst az év minden évszakában látogatták a turisták. Hol a nyarat töltötték el kis tóparti nyaralójukban, hol a telet a városka szállodáiban. Silent Falls minden évszakban vonzotta magához az embereket. Napsütés, hó, megrozsdásodott falevelek, bimbózó rügyek.

Ez vonzott annak idején engem is. Meg persze Asht. Oh édesem, miért tetted ezt?

A kis tóparti házat, ami nem is volt olyan kicsi, odúnak becéztük el. Ide menekültünk ha el akartunk rejtőzni a nagyvárosi gondoktól. Emlékszem Ash mindig kicsit neheztelt rám amiatt, hogy neki nem adtam az odúhoz kulcsot. Csak nálam volt. Talán jobban is tettem, ahogy a helyzet most áll. Nem tudom, miért nem adtam neki. Talán önző voltam, talán irigy. Az odú az enyém volt. Ahogy a lakásunk is. És azt hittem Ash is. De tévedtem. Őt elveszítettem.

6

Egész este vezettem. Csoda, hogy nem karamboloztam, vagy valami, mert az állapot, amiben voltam, nem éppen vezetésre volt alkalmas. Kavarogtak a gondolatok a fejemben Ashről, arról a féregről és arról, hogy most mi lesz. Mit fogok most tenni? Mit teszek épp most? Menekülök? És ha megérkezem, mit fogok tenni? És mit fog Ash tenni, mikor nem érkezem meg? Gyanút fog? Próbál majd a mobilomon hívni? Be is nyúltam a zsebembe és elővettem a kis fekete mobilt. Azon gondolkoztam, hogy kikapcsoljam, vagy hagyjam. Eszembe jutott, hogy Ash bizonyára keresni fog. Kínos lett volna felvenni. Inkább kikapcsoltam. Majd hazudok valamit. Lemerült. És ha nem hiszi el? Kit érdekel. Hajnalodott. A napfény kicsit felébresztett. Azt hittem a gondolatok és az élmény miatt nem leszek fáradt, de tévedtem. Már megint tévedtem. Lehúztam az ablakot, hogy a besüvítő menetszél felfrissítse az arcomat. Furcsa nyugodtság szállt rám. Eszembe jutott mikor a tavon vitorláztunk. Olyan jó szelünk volt, hogy szinte suhantunk a kis hajóval. Hasonlóan csapott a szél az arcomba. Emlékszem utána együtt mentünk a zuhany alá. Akkor még minden rendben volt. Akkor még? Mióta mennek rosszul a dolgok? Hiszen semmi változás nem történt! Minden egyes találkozás ugyanolyan, mint az első. Minden egyes együttlét olyan, mint a nászéjszakánkon. Mi változott? Semmi. Ez a szó tőrként hatolt a szívembe. Akkor miért? Nem tudom.

7

Megérkeztem Silent Fallsba. Még mindenki aludt, hajnali 5 óra volt. Az odú nyugodtan állt megszokott helyén, a felkelő nap sugaraiban fürödve. Idegesen hajtottam rá a kocsi beállóra. Mintha féltem volna valamitől. Féltem, hogy az emlékek fájóan hatnak majd. De nem éreztem semmit. A belső hang is elnémult. Magam maradtam. Mikor kiszálltam a kocsiból, úgy éreztem mégsem vagyok egyedül. Mintha a ház csalogatóan intene felém, hogy lépjek be ajtaján. Meg is tettem. Semmi sem változott mióta itthagytuk. Fájt, hogy többes számot kellett használnom. És fájt, hogy most egyedül kell belépnem az odú ajtaján. A hatalmas ablak előtt álló két kanapéra néztem, amik mintha farkas szemet néztek volna egymással. Mintha csak az az egyetlen köztük lévő asztal tartaná őket vissza, hogy egymásnak ugorjanak. Ezt még sosem láttam rajtuk. Bennük. Eddig sosem kellett ilyeneken törnöm a fejem, hiszen egyedül még sosem jártam itt. Soha. Furcsa, hogy egy ház hogy tud hatni egy emberre, ha egyedül van benne. Képzelődik, furcsábbnál furcsább gondolatai támadnak. Pedig akár az is eszembe juthatott volna, mikor kettesben egymással szemben ülve Activityztünk. Mit is kellett elmutogatnom? Mókamester? Ez az. Mókamester. Nehéz szó. Hat pontos. És Ash kitalálta. Alig fél perc alatt. Neki mindig is jól ment az Activity. Nekem kevésbé. De szerettem azt a játékot. Talán azért mert ha játszottuk, ketten játszottuk, hisz egyedül nem lehetett. És ha Activity, akkor az azt jelentette, hogy együtt vagyunk. És mosolygunk. Egymáson. Magunkon. De én most nem mosolyogtam. Mától kezdve az Activity magányt és szomorú emlékeket fog jelenteni. Ezt is elvesztettem. Őt is. És már lassan magamat is. Mitévő legyek? Visszamenjek? Nem tehetem. Nem lennék képes újra látni. Hirtelen bevillant a kép előttem, ahogy meztelenül fekszik egy másik férfi karjaiban. Aranyló haja a füle mögé fésülve. Lefeküdtem az egyik kanapéra, mert már nem bírtam tovább. Éreztem, ahogy arcomon, mint jéghideg gyöngyszemek legördülnek a könnycseppek. Pedig nem sírtam. Csupán rettenetes szomorúság lett úrrá rajtam. Aztán elaludtam.

8

Arra riadtam, hogy ismerős hang üti meg a fülemet. Azt hittem álmodom, de a fájdalom, amit a hirtelen rúgás, amit a kanapéba küldtem, meggyőzött, hogy ébren vagyok, mert iszonyatosan fájni kezdett a lábfejem. A hang amire felriadtam tovább folytatta. Ismerős volt, de valahogy idegen. A mobilom volt az. De hiszen kikapcsoltam nem? Ezek szerint nem. De igen! Emlékszem mikor kinyomtam és a mobil kijelzője elsötétült! A zsebemben elkezdtem kotorászni. Fél perc után sikerült előhalásznom a kis fekete készüléket. Megdöbbentem, de be volt kapcsolva. A csöngés hirtelen abbamaradt. Letette az illető. Hirtelen eszembe se jutott, hogy megnézzem ki volt az, azon morfondíroztam, hogy vajon hogy lehet bekapcsolva. Álmomban tettem volna? Vagy véletlenül ráfeküdtem a gombra és bekapcsolt? Na mindegy. Megnyomtam a kis bal felső gombocskát, hogy megnézzem ki keresett. Ash volt az. Ki más. Vajon mit akarhat? Mennyi is az idő? Fél tíz. Biztos az a féreg már elment és hiányérzete támadt. Vagy lelkiismeret furdalása. Kit érdekel. Én ugyan nem hívom vissza! Nem is kellett. Pár perc múlva ismét csöngött a telefon. Megint ő volt az. Mit tegyek? Felvegyem? Nem érdekel! Felveszem. Meg tudom tenni! Kibírom! Majd hazudok valamit, vagy nem tudom. Nem is ez a lényeg. Arra vagyok kíváncsi, ő mit fog hazudni. Hiszen mást nem tehet. Megnyomtam a kis zöld gombocskát és a hálózat összekapcsolt minket.

– Halló?
– Tessék? – kérdeztem.
– John, te vagy az?
– Ki más lenne?
– Jaj John. Aggódtam érted. Csomószor kerestelek, de nem vetted fel!
– Egyszer kerestél, azt láttam.
– Ki voltál kapcsolva! – mondta. Megnyugodtam, mégsem én hülyültem meg.
– Ja igen, nem éreztem valami túl jól magam. Nem akartam, hogy zavarjanak.
– Valami baj van drágám? – kérdezte. Ugyan mi baj lehetne hát nem?
– Nem, nincsen semmi baj. Drágám – fűztem hozzá, nehogy gyanút fogjon.
– Nem úgy volt, hogy ma korán reggel érsz haza?
– De igen, de valami közbejött.
– És akkor mikor érsz haza? Van egy meglepetésem számodra.
– Hát nem tudom. Lehet már délután – mondtam, de korántsem gondoltam komolyan. Miért mennék én ma haza? És ugyan miféle meglepetése lehetne neki számomra. Már túl vagyok a meglepetésen nem? Vagy most jönnek a már aláirt válási papírok?
– Siess haza szívem. Várunk rád! Szeretlek! Puszi! – azzal letette.

Siess haza? Szeretlek? Várunk? Ki? Kik? Mi ez az egész? Még jobban ki akarja tépni a szívemet? Rögtön be is akarja mutatni? Mit képzel ez a ribanc? Na majd én megmutatom.

9

Azt hiszem a telefonbeszélgetés után pattant el a húr az agyamban. Ez az az érzés, amit senkinek sem kívánok. A legmélyebb düh, ami a szív legsötétebb részéről tör elő. Fékezhetetlen és halálos. Nem tudom mit képzeltem, mikor a sörétes puskámat elővettem. Tényleg nem tudom mit képzeltem. Fogtam magam és a fegyverrel együtt beültem a kocsiba és olyan sebességgel kezdtem el tolatni az odú elől, mint azelőtt soha. Az autópályán is a megszokottnál jóval gyorsabban mentem. Mi ütött belém?! Minek van nálam fegyver? Mit akarok vele? Csak nem megölni? Nem. Képtelen lennék rá! 

10

Ahogy megálltam a ház előtt, furcsa, hideg érzés futott végig rajtam. A fegyverre néztem, ami ott pihent mellettem az anyósülésen. Még mindig az a kérdés motoszkált bennem: miért hoztam el? Hiszen őt sose tudnám bántani. Őt nem, de a másikat sem? Hallgass már!!! Nem fogok a sittre kerülni! Előbb lövöm fejbe magam. Láttam én, hogy zajlik a sitten az élet. A National Geographic is bemutatta. Oda soha! Akkor mit fogsz tenni? Nem tudom. Még nem tudom! De a fegyver itt kell hagyjam a kocsiba! Nem vihetem magammal. Mert ugye ha nem viszem magammal nem is süthetem el, nem igaz? Kiszálltam a kocsiból és a bejárati ajtó felé indultam. A táv a kocsitól az ajtóig alig öt lépésnyire volt, ez a táv most mégis kilométereknek tűnt. Mintha az ajtó egyre csak távolodna. Vagy lehet én távolodom mindentől? Hirtelen feleszméltem és ott álltam az ajtó előtt. Szemeim már jó öt perce az ajtón lévő kopogtatót bámulták meredten. Nem felejtettél el valamit? Ugyan mit? Ott, az anyósülésen. Emlékszel? Nem fogok fegyverrel berontani a saját házamba, a saját feleségemre. És a szeretőjére sem igaz? Istenem, fogd már be azt a mocskos pofádat! A fejemet vertem a saját két kezemmel. Ki kellett valahogy űznöm ezt a hangot belőle. Már annyira idegesített, hogy akár főbe is tudtam volna magam lőni, ha a kezembe lett volna… Igen, ez az! A fegyver. Talán ha mégis elhozom, akkor nem szól hozzám többet! Ez az! Nyughass! Szépen elhozom, te befogod a pofád, én meg nem fogok lőni! Nem! Ez az. Ez a megoldás. Azzal visszafordultam a kocsihoz, kivettem a sörétest az anyósülésről és visszaindultam a házhoz. Illetve csak akartam. A felső emeleten hirtelen kinyílt az egyik ablak. Bizton én csaphattam nagy zajt és arra figyelt fel az egyikük. Vagy lehet, hogy hangosan beszéltem, és nem is magamban? Ez még félelmetesebb feltételezés volt! Ez azt jelentheti, hogy teljesen megkattantam! Pedig nem! Tudom, hogy nem! Akkor mit keres a kezedben egy sörétes puska? Gondold csak végig! Hagyjál békén!  Itt állsz a saját házad előtt, amiben ott van a feleséged egy Hans nevű figurával és te csak állsz mint egy fasz, magadban beszélsz, és egy sörétes puskát tartsz a kezedben! Mi ez ha nem őrület?  Hagyd….ABBA! Hirtelen a sláger is eszembe jutott ennek a szónak a hallatán. Money money money… Lehet ez az Hans nevű figura, aki akár a Die Hard egyik főgonosza is lehetne, pont a money, vagyis a pénze miatt lenne itt? Hisz Ash mindig is takarékos életet élt. Gyűjtögetett, ahogy ő mondta. Mindig volt mire. Egy európai körútra. Egy antik asztalkára. Hansra! Na jó, most már elég! Végére járok ennek a dolognak. Épp be akartam csapni a kocsi ajtaját, ahonnan mégsem vettem ki a fegyvert, mikor meghallottam, hogy az emeleti ablakból beszédfoszlányok szűrődnek ki. A kocsiajtó csapódását a lábfejem akadályozta meg, ami immár másodjára kap fájdalmas ütést. De legalább a reflexeim rendben vannak! Hallgatózni kezdtem!

11

Azt hiszem ekkor őrültem meg igazán. Amit hallottam, attól – igaz nem értettem -, de mégis elborította a szar az agyam. Ash édeskés hangon ecsetelte, hogy mennyire várja, hogy hazaérjek, hogy bemutasson annak a rohadéknak. Habár nem láttam, de magam előtt egyfolytában sorozatos öleléseket és csókváltásokat láttam magam előtt. Most már tényleg nem húzhattam tovább az időt. Okozok én is egy kis meglepetést! Se fegyver, se virág, se semmi, csak én és a puszta erő, amivel nekilendültem a bejárati ajtónak. Mintha papírból lett volna, úgy hatoltam át rajta, és semmivel se törődve rohantam fel az emeletre, hogy annak a rohadéknak csak a tudatáig se jusson el, hogy mi történt, mikor megsuhintom, amitől remélhetőleg mozdulatlanul a földre szakad! Felrohantam a lépcsőn és akkor megláttam Hansot az egyik szobában. Öltönyben volt, elegáns volt és habár nem vagyok buzi, de roppant vonzó férfi lehet a nők szemében. Ezek a gondolatok egy ezredmásodperc alatt végigfutottak az agyamon és már lendültem volna meg, mikor hirtelen az ajtóba elém lépett Ash és szorosan átölelt és csak azt hajtogatta, micsoda meglepetés, jaj de jó hogy itt vagyok. Hát még én mennyire örültem! Tüzesen izzó szemeim Hans tekintetét égették! Ha Ash nem szorítana így, már rég nekimentem volna. Talán azért sem mozdultam, mert tudtam, hogy Ash, miután közli, hogy elhagy, már soha többet nem fog így megölelni! De nem értem! Valami nem stimmel! Ez nem az a fogadtatás, amit egy olyan férfi kap, akit épp készülnek elhagyni! Ash elengedett, én pedig épp újabb lendületet akartam venni, hogy most már tényleg nekimenjek Hans-nak, mikor egy mondat úgy a szívembe hatolt, hogy azt hittem ott esem össze. A lábaim remegni kezdtek, én pedig azt hiszem idegösszeroppanást kaphattam. Vagy valami ilyesmi. Ash mondata mindent megváltoztatott!

12

Drágám! Habár nem most terveztem ezt a találkozást, de ismerd meg Larry-t!

13

LARRY? Ki az a Larry? Ismerős volt a név. De akkor ki az a Hans? Ezt a kérdést hangosan is kimondhattam, mert rögtön kaptam rá a választ. Az elegáns úr, akit én Hansnak ismertem közölte velem, hogy azt a táskát itt találta nem messze, és gondolta majd kideríti kié, hogy visszaszolgáltassa jogos tulajdonosának. Valószínűleg, vélekedett Larry, egy diáké lehetett. Egy hanyag diáké. Rendben! Hans, az Larry! De ez mit sem változtat a tényen! Lefeküdtél a feleségemmel! Valószínűleg ezt is hangosan kimondhattam, mert Larry gúnyos, csontig hatoló kacajban tört ki. Ash korántsem volt vicces kedvében. Úgy nézett rám, mint aki legszívesebben leszúrna, ha lenne épp mivel. Szemei izzottak és én szó szerint a bőrömön éreztem a hőt, amit felém sugárzott! Meg is kérdezte rögtön hogy mit képzelek, kinek képzelem magam, és miből gondolom ezt! Én meg szépen részletesen ecseteltem, hogy láttam őket az ágyban, Ash-t és Hansot, illetve Larry-t. Ash haja a füle mögé fésülve, ami tudjuk mit jelentett, és mindketten meztelenül egy ágyban. Az én ágyamban!

14

Illetve várjunk csak!

15

Hogy láthattam, hogy meztelenek, ha nyakig be voltak takarva? Miből gondoltam, hogy együtt voltak, hiszen a francia ágy olyan nagy volt. Még én is aludtam együtt régi osztálytársammal benne, mégsem feküdtünk össze! De megdugta, hát nem emlékszel? Nem! Nem emlékszem! Semmit se láttam! A feleségem egy idegen férfi mellett aludt, korántsem biztos, hogy meztelenül! Ő az egyik végén az ágynak, a férfi a másik végén, nyakig betakarva! A táska nem is az övé, a Larry név annyira ismerős, és ahogy a férfit néztem az arca is kezdett egyre ismerősebbé válni. Larry. Larry! Nem tudtam hová tenni a dolgot, a fejemben a gondolatok összezavarodtak. Nyakig betakarva. Nem, meztelenek voltak!  Az ágy egyik végén, ő a másikon! Nem! Egymás karjaiban! Nem történt semmi, csak aludtak. A kocsimnál állva is csak képzeltem az öleléseket és a csókokat! Hazudsz! Megdugta, ölelte, csókolta! Te is tudod! HALLGASS MÁR! Miattad van minden! Megőrültem! Biztos, hogy megőrültem! Felállok, lemegyek a kocsihoz és kinyírok mindenkit! NEM! Még mindig térdre vagyok rogyva. Illetve nem. Állok. Csak most fogok térdre rogyni! BUMM. Ez fájt. Már megint fájdalmat okoztál magadnak te szerencsétlen. De elmúlik. El! De a kép bennem soha. Ott fekszik. Egy ágyban Larry-vel. Ki az a Larry? És akkor hirtelen mindennek vége lett. Ash kimondta a második mondatot, amitől sötétség borult rám. Megnyugtató sötétség. A hirtelen felszabaduló megkönnyebbülés sötétsége. Az a béke, amire mindannyian vágyunk. Elájultam. De a távolból még hallottam Ash ismétlődő szavait…

Larry a bátyám…

Ezt a novellát eddig ennyien olvasták el:4
  • +0
  • -0
  • 0
0 X
Tetszik Nem tetszik
0% 0%
Tags:
Még senki nem szólt hozzá, legyél Te az első.

Szólj hozzá Te is.

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

© 2012 - 2024 Created by Platinum Design Novella - Felnőtteknek írunk!

You cannot copy content of this page

Lépj be a fiókodba

Forgot your details?