Sommaroy
„Van a világon egy hely, egy kis sziget Norvégiában, Sommaroy (Napsziget) a neve. Ott május 18-án feljön a nap és július 26-án megy le. 69 napig van világos. 69 napig van a természet folyamatos, éber lüktetésben.”
Fáradt vagyok. Hosszú az út idáig. Két óra repülés, utána a komp. Még jó, hogy csendes most a tenger. Nem volt kedvem ide jönni, de Hakon az unokatestvérem. Pontosabban az egyetlen rokonom. Miután felkért, hogy legyek az esküvői tanúja, már nem mondhattam nemet. Érdekes érzések jönnek elő bennem, ahogy közeledek Sommaroy felé. Meredten állok a korlátnál és a közelgő partvonalat fürkészem.
A kikötőtől csak két saroknyira van a panzió. Lassan megyek, hogy megnézhessek minden házat. Rég volt már, hogy elköltöztem innen a szigetről.
Felhúzom a kabátom cipzárját. Fúj a szél, bár nem hideg. Langyos puha páralabdákat dobál felém. A tenger sós illata keveredik ilyenkor az apály sórétjeinek aromájával.
– Lena!- szólít meg valaki a panzió bejáratánál.
Valaki gumicsizmában és sárga Neptun kabátban, kapucnival a fején áll ott. Nem látom az arcát.
– Nem ismersz meg? – kérdezi és hátra húzza a kapucniját.
Oli az! Nagyot dobban a szívem, majd úgy érzem megáll. Alig tudok megszólalni.
– De, de – hebegem. – Csak nem ismertelek meg így! – nézek rajta végig.
– A vízen voltam – szabadkozik. – Egyedül jöttél? – kérdezi.
– Igen.
– Vacsorázzunk együtt!
– Fáradt vagyok – nézek rá sajnálkozva és megrázom a fejem –, és különben sem gondolnám, hogy jó ötlet.
– Csak egy vacsora! – kérlel. – Ígérem sötétedésre hazaérünk! – kacsint egyet. Erre mindketten elmosolyodunk, hiszen jól tudjuk, hogy vagy másfél hónapig nem lesz még sötét itt a szigeten.
– Rendben – adom meg magam.
Úgy látszik még most sem tudok ellenállni neki.
– Egy óra múlva itt vagyok érted! – mondja, majd bepakol a furgonba néhány üres ládát és elmegy.
– Hová megyünk? – kérdezem tőle, amikor beülök az autójába.
– A Skiphölmenbe – válaszolja, és jelentőség teljesen rám néz.
Az volt régen a kedvenc helyünk. Hihetetlen, hogy mi minden bele tud tömörülni egyetlen pillantásba. Mindig beleremegtem a nézésébe. Most is.
Csak a kis kikötőig megyünk autóval, ott átszállunk a hajójába.
– Szeretnél te vezetni? – kérdezi tőlem, miután ráfordultunk a nyílt vízre.
– Azóta nem vezettem – rázom meg a fejem –, és ez nagyobb hajó, mint a másik volt.
– Gyere! – int a fejével.
Odalépek a kormányhoz, ő pedig mögém áll. Együtt fogjuk a kormányt, összeér a kezünk. A leheletét éreztem a tarkómon. Remeg a kezem, és reszket bennem minden. Érzem, ahogy a szorítás kúszik bennem egyre feljebb és feljebb. Már levegőt is alig tudok venni. Összeszűkül a légcsövem, kapar a torkom és lüktet a fejem. Fordít egyet a kormányon s közben még közelebb hajol hozzám. A szívem hevesen kalapál. Le-föl futkos a gerincem mentén a bizsergés és konkrétan az ájulás kerülget.
Oli magyarázza nekem a gombokat és a mutatókat, hogy melyik mit jelent, de én semmit sem fogok fel ezekből, mert azzal küszködöm, hogy ne látszódjon rajtam a remegés. Utálom magamban ezt a gyengeséget.
– Melyik gombbal lehet lenyitni a tetejét? – kérdezem szinte fuldokolva.
Oli rámutat az egyik gombra, s én kérdés nélkül megnyomom. Ahogy lassan húzódik hátra a tető, úgy lélegzem fel én is. Próbálok nagy levegőt venni a friss, hűs áramlatból. Egy nagy levegőt beszívok, majd egy nagy levegőt kifújok. Beszívom, kifújom. Be, ki. Kezd enyhülni a szédülésem.
Hátrébb lépek, hogy kikerüljek a bűvköréből. Nem nézek rá, nehogy kiolvassa a szememből a gyengeségem.
Ezért mentem el tőle három évvel ezelőtt. Nem voltam mellette önmagam. Mindig csak a szexen járt az eszem. Mindig érinteni és csókolni akartam és azt, hogy ő is mindig érintsen. Minden nap, a nap minden órájában. Az okos könyvek szerint ez az állapot egy átlag szerelmes párnál, maximum fél évig tart. Kivételesen erős érzelműeknél akár két évig is eltarthat. Mi négy és fél évig voltunk együtt, de egy picit sem enyhült bennünk a szenvedély. Úgy éreztem, mindig csak Oli járt a fejemben. Mindig. Annyira benne voltunk egymásban. Ő volt minden gondolatom. Azt éreztem fél ember vagyok nélküle. Aztán Édesanyám meghalt, és mintha szétcsúszott volna az élet körülöttem. Hirtelen szűknek éreztem ezt a kis helyet. El akartam menni innen Olival. De ő meg sem hallotta amit mondtam. Soha nem tervezett velem. Nem mondta, hogy rajta lennék a jövőképén. Aztán jött a karácsony egyedül, a szilveszter, az újévi fogadalmak a három hónap sötétség, és azt mondtam, elég. Valaki elkezdett kiabálni bennem, hogy menj el innen! Úgy éreztem, ha maradok, akkor megbolondulok. Elmentem, Oli pedig nem marasztalt.
Kikötünk a Skiphölmen öbölben. Az étteremhez sétálunk a parton. Nem változott itt sem semmi. Mintha tegnap jártunk volna itt. Leülünk az asztalhoz ahová régen. Oli mellém ül most is, mint mindig. Soha nem szemben velem, mindig mellém. Összeér a vállunk. Egy étlapot nézünk most is, miközben kívülről tudjuk, hogy mit fogunk rendelni. Ide az egyedi eljárással füstölt lazacért jöttünk minden alkalommal és a házi Ioded szószért. Egy adagot kérünk most is és egy tányérból esszük meg. A villáink összekoccintásával kezdtük meg az evést, ahogy minden alkalommal. Desszertnek egy adag rizskrémet kérünk, két kiskanállal. Oli közelebb ül hozzám, pont úgy, ahogy azelőtt. Összeér a combunk is. A farmer nadrágon keresztül érzem, hogy forró a bőre. Keze is véletlennek tűnő mozdulatokkal, egyre gyakrabban ér hozzám. Beszélek hozzá, és csak a számat nézi. Pont mint régen. Mindig azt mondta, hogy a számat szereti rajtam a legjobban. Én is szerettem a száját. A hangját, ahogy okosan választékosan beszélt, és persze a csókjait. Azzal mindig le tudott venni a lábamról.
Vacsora után úgy döntünk, sétálunk egy kicsit az öbölben. Megfogja a kezem… mint régen…
A városban soha nem sétáltunk kézen fogva, de itt mindig. Nem volt nyilvános a kapcsolatunk. Mindenki tudta, hogy sülve-főve együtt vagyunk, de senki nem firtatta.
Folyamatosan bugyognak fel belőlem a régi érzések. Nem tudom, jó- e, ha hagyom magam a szenvedély felé sodródni? Nem akarom, hogy megint annyira jó legyen, hogy fájjon. Nem tudom, hogy megajándékozzam- e megint magam a gyönyör ezen ajándékával, mert tudom, hogy Olival jó lenne. Az a fajta jó, amiben nincs egy kis alárendeltség sem, cseppnyi önzetlenség sem, csak a színtiszta vágy van. Beszélgetünk az öböl házairól, pedig nem arról kellene. Azt szeretném, ha minél hamarabb visszamennénk a szállodába és nekiadhatnám magam. De ezt nem mondhatom neki. Ezért csak nézem a meleg kávébarna szemeit, élvezem a tenyeréből a tenyerembe áramló melegséget.
– Menjünk! – mondom halkan, s a szeme kiolvassa az én szemem rezdüléseiből, hogy mire gondolok.
Visszamegyünk a hajóhoz. Sietősen indítja be a motort. Most nem akarja, hogy én vezessek. Maximális sebességre kapcsol. Olyan jó lenne tudni, hogy mi van benne. Csak a vágy tombol az ereiben, vagy több. Azt hiszem, most ő is reszket, de ki nem mondaná, hogy mit érez.
Leállítja a hajó motorját, hogy a maradék lendülettel pontosan vissza tudja tenni a mólóhoz.
Beülünk az autójába. Szinte padlógázzal megyünk vissza a panzióhoz. Beszállunk a liftbe, és nem bírom tovább! Megcsókolom. A szája a számhoz ismerős szenvedéllyel tapad. Szorosan magához ölel, mint aki soha sem akar elengedni. Gyorsan felért a lift a negyedikre. Remegő kézzel dugom a kulcsot a zárba. Benyitok…
– Szia! – köszön Dan, aki éppen a fürdőszobából lép ki egy szál törölközőben.
Megtorpanok. Kínos, hosszú csend.
– Hát te? – kérdezem tőle váratlan döbbenettel.
– Elhalasztották jövő hétre e projektünket, ezért holnap nem kell dolgoznunk, gondoltam megleplek.
Nagy levegőt veszek.
– Oli – nézek hátra –, ő itt Daniel a vőlegényem.
– Dan, ő itt Olivia, egy régi barátnőm.
– Nagyon örülök! – nézett Daniel Oliviára és tovább sétált a hálószobába.
– Köszönöm, hogy velem vacsoráztál! – mondja Oli mélyen a szemembe nézve, majd becsapja maga után az ajtót.
Dan visszamegy a fürdőszobába, nem kérdez semmit erről a furcsa bemutatásról, és nem mond többet a korábbi érkezéséről.
Ismét remeg mindenem, de most nem a vágytól, hanem a belém fojtott érzelmektől. – Úr Isten, hogy nézett rám Oli! Mi omolhatott össze benne egyetlen pillanat alatt?
Dan lefeküdt aludni, én pedig az ablakhoz mentem. Még mindig remegek.
Éjfél elmúlt. Nézem a naplementét. De itt nyáron az alkonyt nem az éjszaka követi, hanem azonnal a hajnal jön. Bármennyire is erős az alkony, nem tudja megölni a fényeket. S a nap könyörtelenül világít, nem enged elbújni ábrándjaink félhomályába. Ilyenkor mintha a bűneink is erősebben lennének megvilágítva.
